Ma láttam az új Kossuth teret. A kettes metróból jöttem föl, és ahogy kiléptem az épületből, földbe gyökerezett a lábam. Balra középen ott állt a Parlament épülete, körülötte pedig csak egy nagy fehérség, amiben emberek mászkáltak. A semmiben. Átlátszatlan, homogén, fehér semmi vette körül a Parlamentet. Közvetlenül a lábam előtt kezdődött, balra a Dunáig, előrefelé egészen a tér túloldaláig húzódott. Srégen jobbra látszott a Néprajzi Múzeum épülete és a Falk Miksa utca bejárata, már a nagyja, amit a semmi ki nem takart belőle. Mivel a semmiben emberek járkáltak, úgy döntöttem, teszek egy óvatos lépést. Jobb lábamat a semmire helyezve meglepetten tapasztaltam, hogy szilárd talajt érzek. Óvatosan próbálgattam, elbírja-e a súlyomat - néhány irodai szék járt már pórul alattam -, aztán egy életem, egy halálom, gondoltam, és ballal is ráléptem.

Teljesen olyan érzés volt, mintha igazi, kikövezett téren járnék. Bódultan léptem néhányat előre, mikor balról hirtelen rám csilingelt egy villamos. A semmiből bukkant elő, a semmi tetején kanyarodott, bár a kerekei éppen úgy csikorogtak, mintha síneken járna. Miután elhaladt előttem, egyre kevésbé bizonytalan léptekkel bementem a Parlament elé, a semmi közepére. A nagy fehérségből szervesen egy ugyanolyan fehér színű, hegyes végű kinövés meredezett az ég felé, valahol a kétharmadánál magyar zászló lengedezett. Ennek legalább van színe, gondoltam.

Az emberek föl-alá járkáltak, és izgatottan beszélgettek a semmiről. Páran a homogén fehérségnek egy-egy, számomra beazonosíthatatlan darabkájára mutattak, és mondtak róla mindenféléket:

- Oda nézz, azt ott milyen klasszul megcsinálták.

- Szemét Fidesz, tönkretette a Kossuth teret.

- Ha másban is ilyen jók, mint ebben, tőlem kaphatnak még négy évet. Van remény!

- Jó-jó, de nekünk ez mennyibe került? És mennyit loptak el közben?

Ahogy a beszélgetésfoszlányokat elkaptam, egy-egy pillanatra színes felvillanások jelentek meg a fehér semmiben. A szemem sarkából egy T-54-es tankot pillantok meg, de ahogy odanézek, el is tűnik, csak a géppuska torkolattüze villan még egyet. A másik oldalon tüntető tömeg homályos délibáb-képe hullámzik úgy másfél másodpercig, hogy aztán a helyén a remegve beszédet mondó, ősz hajú Orbán Viktor jelenjen meg - a semmi fölött lebegve -, aki felé a másik oldalról most mintha nyilasok - vagy gárdisták? - masíroznának.

Majdnem fölkiáltok, de látom, hogy a semmiben sétálgató emberek zavartalanul beszélgetnek, mintha mi sem történt volna. Egy kisfiú kavicsot vesz elő a zsebéből, és a fehér semminek egy olyan részére dobja, ahol nem áll senki. A kavics loccsanó hanggal tűnik el a semmiben, eltűnése helyén apró darabok szakadnak föl a homogén, fehér masszából, majd kisebb-nagyobb íveket leírva visszahullanak, hogy újra eggyé váljanak vele. A gyerek lép néhányat, majd letérdel, óvatosan előre nyúl, keze majdnem könyékig eltűnik a semmiben. Észreveszi, hogy bámulom, mert amikor kihúzza, vigyorogva mutatja kezében a kavicsot.

Hát persze. Visszavigyorgok, odaintek neki, majd sarkon fordulok, és visszaindulok a metró felé. Hallom, ahogy valaki felmordul mögöttem:

- Nézd, hogy vigyorog, ez is biztos fideszes.

Valaki meghallhatta, mert távolabbról egy másik hang felel:

- Már az is baj, ha valaki örül a jó dolgoknak? Mi maga, komcsi? Örülne inkább, hogy vannak jó dolgok!

Szóváltás alakul ki mögöttem, de már nem figyelek. Otthagyom őket.

Vannak jó dolgok.

Örülök.