Vigyázat! Hosszú poszt következik. Csak azért készült el, mert elkövettem azt a hibát, hogy néhány embernek megígértem. Annak az öt-tíz ismerősömnek írtam, akiket a valódi vagy a virtuális világban véletlenül pont az én véleményem érdekel a migrációról, és ennek kapcsán a bal- és a jobboldalról, a liberalizmusról és a konzervativizmusról. A baloldali és a liberális olvasók - ha vannak még - talán jobban járnak, ha most rögtön elhagyják ezt a blogot, és nem jönnek többet ide. A posztot nem vitacikknek szánom: úgy gondolom, a vita ideje lejárt, most a döntésnek van itt az ideje, és én már döntöttem. Az olvasó is eldöntheti, hogy egyetért-e vagy sem, de megbeszélni - szerintem nincs értelme.
***
Almásy: A thing is still a thing, no matter what you place in front of it. Big car, slow car, chaffeur-driven car, still a car.
(The English Patient)
Az olvasó megnyugodhat: a mottóban idézett filmet sok évvel ezelőtt nem spontán elhatározásból és nem egyedül néztem meg, hanem - fogalmazzunk így - egy stratégia részeként. A stratégia sikeres volt, de erről most ennyit. A lényeg, hogy az ember sokszor nem aszerint cselekszik, hogy a cselekedetet önmagában jónak tartja-e, hanem egy stratégiát követve teszi meg a lépéseit, hogy közelebb jusson a céljához. Ebben a posztban pedig a stratégiáról lesz szó.
A migráció stratégiai kérdés
Az elmúlt évben a migrációval kapcsolatban rengeteg dologról vitatkoztak a sajtóban és az interneten. "Gyűlöletkeltő" volt-e a plakátkampány? Miért haltak meg hetvenegyen egy furgonban? Gáncsolt-e az operatőr? Szabad-e tönkretenni egy embert azért, amit az operatőr tett? Szemetelnek-e a migránsok? Mit jelent és ki a hibás, ha összeverekszenek a szállásukon? Átdobták-e a gyereket a kerítésen Röszkénél? Jogszerűen és humánusan lépett-e föl a rendőrség? Hogyan szerepelt a migránsokkal szemben a magyar állam? (Hogy szerepelt volna, pont úgy, ahogy a saját polgáraival szemben szokott.) Igazi szakértő-e a kormány mellett megszólaló szakértő? Hány kiválóan képzett munkavállaló és hány terrorista lehet a migránsok között? És így tovább.
Ezek mind viszonylag lényegtelen kérdések. Sajnos még a halálesetek is. Ha engem vagy a kedves olvasót holnap halálra gázolnak a zebrán (történik ilyen), az a mi életünkben ugyan jelentős esemény lesz, pár embernek fájni fog, páran örülnek majd neki, de a világ dolgainak menetét nem befolyásolja érdemben. Persze, fontosak az egyéni történetek is, de az egész világ sorsa olyan sok egyéni történetből áll össze, hogy egy-kettő, vagy akár száz - nem számít. A szavazatunkon is mennyit gondolkodunk és vitatkozunk, pedig ha egyénileg bármelyikünk máshogy szavazott volna, mi is lett volna a választás eredménye? Ugyanaz. De közben a sok-sok egyéni szavazatból áll össze a választási eredmény, a sok egyéni történetből áll össze a nagy egész. Tehát máris van itt egy ellentmondás, a migrációs válság pedig tele van ellentmondásokkal, ahogy egyébként az emberi létezésben szinte minden. A posztban is lesz jó néhány ellentmondás: hónapokon át készült úgy, hogy mindig hozzáírtam egy kicsit, amikor épp volt időm. De maradjanak csak benne: maga a probléma (és az egész élet) ellentmondásos, legyen hát az a poszt is. Nem fogom mindig kiemelni őket, a figyelmes olvasó észreveheti magától is.
A migráció során akkora tömegek mozognak, annyi esemény történik, annyi egyéni történet zajlik, hogy garantáltan lesz köztük példa mindenre. Lesz kedves nigériai orvos és kiváló szíriai tudós, lesz derék szakács, autószerelő és kereskedő, lesz üldözött keresztény, de lesz kukaborogató és autógyújtogató potenciális bűnöző, a nőket és az európaiakat zsákmány- vagy haszonállatnak tekintő muszlim honfoglaló, lesz drogdíler, lesz embercsempész és terrorista is. Lesz emberséges és lesz barátságtalan rendőr, lesznek a hazájukat kiválóan szolgáló egyenruhások és lesz jogszerűtlen intézkedés, lesz hatósági bénázás, politikusi bénázás, hazudozás balról-jobbról, önkéntes aktivisták, tüntetők és ellentüntetők, sőt, még az egyik vagy a másik oldal mellett nyilatkozó értelmiségiek is. (Na ugye, mondtam, hogy lényegtelen.) Lesz olyan, amikor a migránsok verekednek, és lesz, amikor az ő szállásukat gyújtják fel - és lesznek halottak is.
A médián múlik, hogy az egyéni történetek közül mikor melyiket kapja fel, melyiket használja, melyikből csinál eszközt az agendájához. A nagy kérdés viszont az egyéni történetek összességéből áll össze, amelyben egy-egy történet annyit számít, mint a mi holnapi lehetséges halálunk, vagy a választáson leadott szavazatunk: gyakorlatilag semmit. A nagy kérdés az: mit kezdjünk a migrációval? Fogadjuk be az érkezőket, vagy próbáljuk útjukat állni? Vagy fogadjuk be egy részüket? Kiket? Hányat? Segítsünk-e és ha igen, akkor kinek, hol és hogyan?
Ezek stratégiai kérdések. A rájuk adott válasz nem múlhat azon, hogy konkrétan mit csinált egy operatőr, hogyan kiabált és dobált egy migráns, hogyan intézkedett egy rendőr, tetszettek-e a kormány plakátjai, mit írt Bayer Zsolt, és bármilyen szörnyű, még néhány, vagy akár néhány száz ember halálán sem. Egy ötszázmilliós kontinens és egy tízmilliós ország stratégiai döntéséről van szó: befogadunk-e akár több millió embert Európába, vagy nem? Ehhez képest plakátkampányokról, pánikba eső operatőrökről vagy szakértőként szereplő emberek CV-jéről vitatkozni: csupán a mellékhadszíntereken zajló taktikai csetepaté lármája.
Kitérő: a párizsi terrorcselekmény és következményei
Ezt a posztot rég meg akartam írni, egyeseknek hónapok óta ígérgetem. Nem a párizsi terrortámadás apropóján írtam, csak nincs időm, és mostanra lett kész. De ha közben ilyen is történt, legyen szó erről is. Az érzékeny, a balos és a liberális olvasóknak a mostanában divatba jött szélsőliberális (vagy neokommunista?) kifejezéssel élve adok egy trigger warningot: számukra potenciálisan kellemetlen vélemény következik, és ez még csak az első.
A terrortámadás tragikus esemény, százharminc ember halála pedig nyilván százharmincszor tragikusabb, mint amilyen az én halálom lenne vagy éppen az olvasóé - de az ötszázmilliós lakosságú EU-ban még százharminc ember halála is alig számít. A közvélemény és a politika reakciója: ez az, ami számít. Franciaországban évente háromezren halnak meg közlekedési balesetben, míg a terroristák lelkén idén egyelőre kevesebb, mint kétszáz emberélet szárad - vagyis úgy tűnik, objektíve a többi autóstól és a saját vezetési hibáiktól sokkal jobban kell félniük a franciáknak, mint a terroristáktól.
Az pedig már majdnem teljesen mindegy, hogy a párizsi terroristák közt volt-e frissen érkezett migráns. Terrorizmus volt, van és lesz. A terroristák migrációval és anélkül is átjuthatnak a határokon. A terroristák lehetnek marginalizált félegzisztenciák, de akár magasan képzett, a statikához és a repülőgép-vezetéshez értő emberek is. Stratégiai szempontból nem számít, hogy a milliónyi migráns között van-e néhány terrorista. Stratégiai szempontból maga a milliós tömeg számít. A terrorizmus pedig - jelen formájában és jelenlegi gyilkolási kapacitásával - csak a problémahalmaz csúcsa. Igazán fontossá a közvéleményre és a politikára gyakorolt hatásában válik, nem önmagában vagy az áldozatok száma miatt.
Ez persze változhat még, ha durvul a helyzet. Mivel a már beérkezett migránsok nagy része fiatal férfi, elmondhatjuk, hogy egy inváziós hadsereghez az élőerő már megvan. Már csak fegyver kell, de kerülhet az is. Őrültségnek hangzik? Vagy úgy, mint valami Tom Clancy-regény? Igen, így van. De két éve az is őrültségnek hangozhatott, hogy Magyarország határait százezrek fogják agresszíven - azaz bebocsátást nem kérve, akaratukat ránk erőszakolva - átlépni, míg a megállításukra határkerítés nem épül és fel nem lépnek az ország fegyveres erői.
Hogyan válaszolunk a stratégiai kérdésre?
A stratégiai kérdésre adott válaszunk végső soron attól függ, hogy milyen világot, milyen Európát és milyen Magyarországot szeretnénk (vagy milyet nem), és hogy milyen premisszákból indulunk ki. Mit gondolunk például arról, kiért felelős az ember, kin kötelessége segíteni? Gondolhatjuk azt, hogy minden emberért egyformán felelősek vagyunk. Legyen mindenki egyenlő! De ha igen, akkor Európának, illetve a fejlett világnak nem egymillió vagy éppen ötmillió vagy akárhány migránst kellene befogadnia, hanem el kellene kezdenie két kézzel szórni a felhalmozott gazdagságát mindenfelé, amíg ugyanolyan szegény nem lesz, mint a világ többi része.
Vagy azokért vagyunk felelősek, akik eljutnak hozzánk? De akkor mi lesz azzal a sokkal több emberrel, aki ott marad? Aki az önzetlenségről moralizál, az ne felejtse el, hogy pl. a szíriai felső- és középosztály befogadásával mekkora slamasztikában hagyná a humán (és akár anyagi) tőkéje nagy részétől megfosztott szíriai társadalom többségét.
Gondolkodhatunk úgy is, hogy az ember elsősorban a hozzá közel állókért, a családjáért felelős, azután a lakóhelyéért, a munkahelyéért, az országért és a nemzetért, majd ezután a tágabb közösségeiért: a mi esetünkben Európáért, majd a nyugati civilizációért (igen, ennek a körnek a tagjai vagyunk, még ha csupán a távoli, szegény és lenézett rokon szerepében is), és csak mindezek után jöhet a világ többi része. Így egész más választ kapunk a stratégiai kérdésre is.
Számít az is, mely értékek a fontosabbak. A biztonság, a rend és a stabilitás, vagy a segítségnyújtás illetve az, hogy önzetlennek érezhessük magunkat? Netán a frissen érkező munkaerőtől remélt gazdasági növekedés? A nyugati világban élvezett szabadságunk vagy a kulturális sokszínűség? Akkor érezzük magunkat jobb embernek, ha elsősorban a gyerekeink jövőjét és a saját kultúránk és nemzetünk védelmét tartjuk fontosnak, vagy ha minden emberét, és hajlandóak vagyunk a sajátunkat kockára tenni akár idegenek tömegeiért is?
Hogyan látjuk a migrációt? Egyszeri eseménynek, amelyben sok, de azért korlátozott számú ember vesz részt, és egyszer magától is vége lesz? Vagy kiapadhatatlan utánpótlással rendelkező népvándorlásnak, amely, ha nem tartóztatjuk fel, akár addig folytatódhat, amíg nem neki, hanem nekünk lesz végünk?
Hogyan látjuk a migránsokat? Inkább a lehetőségeket látjuk az érkezésükben, vagy inkább a költséget, a kockázatot és a fenyegetést? Utóbbiak nem csupán a terrorizmus velejárói lehetnek, hanem az iskolázatlan illetve munkaképtelen bevándorlók szociális ellátása, képzése, az integráció problémái, a konfliktusok és a bűnözés növekedése is. Észrevesszük-e a liberális médiában előszeretettel mutogatott nőktől és gyerekektől a többséget alkotó, hadra is fogható fiatal férfiak tömegét? A fától az erdőt?
Mi okozta a migrációt? A nyugati világ "gyarmatosító", kizsákmányoló elnyomása? Vagy az USA demokráciaexportáló kavarása? Netán a migránsokat kibocsátó országokban végbemenő környezetpusztulás, amit nyomban a klímaváltozás és ezzel megint a nyugati világ számlájára írunk? Vagy a kibocsátó országok politikai hibái és elmaradott kultúrája? Netán az ottani népességrobbanásnak is van benne szerepe? A Wikipédián is kikereshető adatok szerint a 2. világháború óta Nigériában, Szomáliában, Szíriában és Afganisztánban egyaránt kb. ötszörösére nőtt a népesség. A szovjet beavatkozás idején, 1980 körül Afganisztán lakossága még 15-16 millió volt, ma valahol 32 milliónál tart, 2050-re 82 millió az előrejelzés. Mit mond ez a migrációról? Nyilván furcsa lenne az ottani népszaporulatot a migránsokon egyesével számon kérni. És az árát velünk megfizettetni - az nem?
A politika háború
Szóljon, aki szerint a fenti kérdésekre van egyértelműen és bizonyíthatóan egyedül helyes válasz. Nekem úgy tűnik, nincs. Válaszom éppen van, de az nem "bizonyíthatóan helyes", hanem szubjektív, érdek- és értékalapú válasz. A kérdések egy része nyilvánvalóan értékválasztás kérdése, másokra pedig a jövő fog felelni - nekünk viszont most kell döntenünk, nem a jövőben. A migráció stratégiai kérdésére tehát aszerint válaszolunk, hogy miben hiszünk, mit tartunk fontosnak, milyen világot akarunk, milyet nem, hogyan magyarázunk olyan jelenségeket, amelyekre jó magyarázat - ha valaha is - csak a jövőben lesz. A migráció stratégiai kérdéséről folytatott vita tehát nagyrészt hitvita - mint ahogy hitvita zajlik általában a politika és a társadalom egyéb stratégiai kérdéseiben is. Nem fogunk róluk megegyezni. Legfeljebb alkudozni lehet, kompromisszumokat kötni, modus vivendit keresni.
Amikor a tárgyalás lehetőségei kimerülnek, és még mindig egymással ellentétes akaratú "táborok" állnak szemben, akkor megérett a helyzet a "háborúra". Jó esetben - és a mi nyugati világunkban egyelőre a jó eset valósul meg - ezt a háborút nem fegyverekkel vívják, hanem szavakkal és szavazatokkal. A helyzet mindazonáltal "háborús", legalább idézőjelben, ezt ne szépítsük. Ahol egymásnak élesen ellentmondó politikai akaratok, ezen akaratokat egymásra kényszeríteni törekvő, egymásra egyre nagyobb utálattal tekintő táborok állnak egymással szemben, ott ha nem is háború, de jó esetben is "háború" van.
"Háború" van a szándékütközés mellett azért is, mert a stratégiai kérdések többek között az értékeinkről szólnak - tehát erkölcsi kérdések is. Az ellenkező álláspontok hívei szemében a másik fél álláspontja erkölcsi botrány: a saját oldal világnézetét és alapvető értékeit, valamint ebből következő morális elveit tagadja meg. Aki nem ért egyet vele, annak nagyon könnyen lehet, hogy ez a poszt is botrány, esetleg sajnálatos elhülyülésem bizonyítéka. Legyen, gondolja így: ma ez a dolgok rendje. Aki ellenkező véleményen van, arról ilyen szélsőségesen súlyos esetben könnyű azt gondolni, hogy 1) buta, vagy egyenesen 2) bolond, vagy 3) félrevezetett birka, vagy pedig 4) erkölcstelen, esetleg 5) megvették, tehát még hasznot is húz a gonoszságából. (Megszámoztam, hogy a poszttal egyet nem értő baloldali és liberális olvasók röviden, számokkal is kifejezhessék a véleményüket, ne kelljen hosszú kommenteket írniuk, nekem pedig ne kelljen ilyeneket elolvasni.) Nehéz kitartani amellett, hogy a másik fél is van olyan értelmes és tisztességes, mint mi, csak épp másban hisz és másképp lát bizonyos dolgokat. Sokszor nekem sem sikerül, és bevallom, sokszor már nem is törekszem rá. "Háború" van.
"Háború" van azért is, mert döntéskényszerben vagyunk alapvetően fontos kérdésekben. A gondolkodás lehet folytonos, de a döntés diszkrét. Kerítést építeni például nem lehet félig vagy kétharmadig: vagy építünk, vagy nem. Ha van két alternatíva - jelöljük őket 0-val és 1-gyel -, akkor a gondolkodásom 0 és 1 között sokféle értéket fölvehet, sőt, akár különböző gondolataim is lehetnek, amelyek közül egyesek a 0-hoz, mások az 1-hez állnak közelebb. De amikor dönteni kell, akkor már csak két lehetőségem van. Ha két ember közül az egyiknek a kérdésben alkotott összesített véleményét 0 és 1 közötti számokban a 0,49 fejezi ki a legjobban, a másikét pedig a 0,51, ők remekül megérthetik egymást - amíg dönteni nem kell. A döntésnél viszont elválnak az útjaik, és ha nagyon fontos döntésről van szó, akkor ha tetszik, ha nem, ellenségek lesznek.
Persze nem szükségszerű, sőt, esztelenség lenne, ha ez a mi kis politikai "háborúnk" elveszítené az idézőjeleit. Az ellenségek pedig tárgyalóasztalhoz is ülhetnek, és meg is egyezhetnek valamiben. De az alaphelyzet attól még háború, pontosabban "háború".
Stratégiák
Milyen stratégiák lehetségesek a migrációs válságban? Elfogultan fogom őket sorra venni (ha eddig nem derült volna ki), ráadásul régóta írom a posztot, és az eltelt idő alatt úgy néz ki, hogy a befogadó stratégiák egyre népszerűtlenebbek már Nyugat-Európában is, és talán egyszer végre megbukik a felső létszámkorlátot nem ismerő merkeli stratégia is. Az viszont nem változott, hogy a stratégiákat elsősorban egyetlen szempont szerint különböztethetjük meg: aszerint, hogy inkább kinyitnák vagy bezárnák a kapukat a migránsok előtt.
(Közbevetés: aki nevetni vagy gúnyolódni akar azon, hogy egy jelentéktelen blogger beszél európai stratégiákról - ám tegye. Amit olvas, az egyetlen magyar választópolgár véleménye a nyolcmillióból, egy EU-polgáré az ötszázmillióból. Jelentősége nincsen - de ha sokan gondolják így, annak már van. Ha vagyunk Magyarországon pár millióan, akik így gondoljuk, akkor itt egy jó ideig nem lesz balliberális kormány. Ha egyre többen leszünk Európában, akik így gondoljuk, akkor pedig - ahogy a közelmúlt egyik jelentős és egyébként váratlanul jó politikai beszédében elhangzott - vége lesz "a liberális blabla korszakának". És akkor kinek is lesz igaza? Hűha. Orbán Viktornak.)
A teljes, minden érkezőre kiterjedő befogadás stratégiája, ha létezett valaha is, mára megbukott: a kezdetben migránsbarát nyugati politikusok és közvélemény is belátták, hogy nem lehet mindenkit befogadni. A németek már hónapok óta mondják, hogy aki nem háborús övezetből jön, hanem gazdasági menekültként, pl. Koszovóból, azt visszaküldik. Pedig logika éppenséggel a korlátlanul befogadó stratégiában is volna: ez értékalapú stratégia, mely abból indul ki, hogy a pocsék élet elől pont úgy lehet menekülni, mint a háború elől; hogy az egyenlőség, a segítőkészség és az univerzális jóindulat mindennél fontosabb értékek, és ha komoly áldozatot kell hozni értük, hát hozzuk meg. Elvileg nagyon is következetes álláspont. Éppen ez vele a baj: nem vesz tudomást egyéb, a fentiekkel ellentétes értékekről (az értékek már csak szintén ilyenek, tele vannak ellentmondásokkal), a veszélyekről (hogy az univerzális jóindulattal megsegítettek nem a kölcsönösség jegyében viszonyulnak majd hozzánk), és arról sem, hogy sokan vagyunk, akik nem szeretnénk olyan nagy áldozatot hozni, amelynek mértéke akár a lassú kollektív öngyilkosságig is terjedhet.
A következő stratégiát nevezhetjük akár merkelinek is: válogatva, de azért nagyon sok embert (milliókat) befogadni, azon az alapon, hogy honnan jöttek - fél szemmel talán arra is odasandítva, hogy befoghatók-e némi munkára és megtermelik-e majd a most aktív német korosztályok nyugdíját. Nem gondolom, hogy Merkel buta lenne vagy megőrült volna, mert logika ebben is van. Munkaerő a Mercedesnek és társainak, plusz humanitárius pózolás: 2 in 1. Integráció, megújuló Európa, GDP, boldogság. Wir schaffen das. Oder nicht. Nem vet számot a veszélyekkel. Még Szíriából sem csupa képzett orvos és járműipari szakember érkezik, de nem csak onnan érkeznek (mondani persze mondhatják), és elég nehéz lesz több millió embert visszatoloncolni - talán egyszerűbb volna be sem engedni őket. Esetleg a kevésbé használható humán erőforrást kvótarendszerben lepasszolni Kelet-Európának? Hoppá.
Az idegen kultúrájú és identitású migránsok egyáltalán nem biztos, hogy akarnak majd integrálódni, sőt, lehet, hogy egy idő után ők akarnak majd integrálni minket. Az utóbbi időkben már napi tízezres számokról lehetett olvasni, az egy év alatt alsó hangon is hárommillió ember, az tíz év alatt harmincmillió, plusz akiket majd még "családegyesítés" címén maguk után hoznak, plusz akik majd itt születnek. Igen, Európának pedig ennél jóval több, ötszázmillió lakosa van - de gondolhatnánk a gyerekeink és az unokáink jövőjére is, arról nem is szólva, hogy nehezen integrálható vagy integrálhatatlan kisebbségből egy 5-10%-os méretűvel is lehetnek súlyos problémák. Persze ha biztosak lehetnénk benne, hogy valóban "megcsináljuk", ahogy Merkel mondta... - de nem lehetünk.
Valamiféle kompromisszumos stratégia lehetne az, ami mostanában körvonalazódik, hogy valamennyi migránst beengedünk, Európa védelmét pedig kiszervezzük máshová, például a törököknek. Várjunk csak... azoknak a törököknek, akik maguk is az iszlám világ részei és vidáman üzletelnek az "Iszlám Állammal"? Akik egy EU-tagsággal rögtön nem is három- vagy tíz-, hanem nyolcvanmillió muszlim állampolgárt hoznának az EU-ba? Bízzuk a kecskére a káposztát? Várjuk tőlük, hogy majd megvédenek minket? Az alapvető problémát ez sem oldja meg. Európa kiszolgáltatott marad. Ahogy a már idézett politikai beszéd fogalmazott: "a legveszélyesebb kombináció (...) az, ha az ember gazdag és gyenge". Kinek is van igaza megint? Igen. Sajnálom.
Marad a végére az a stratégia, hogy bezárjuk a kapukat, kerítést építünk, felkészülünk arra, hogy megvédjük magunkat - mert minket úgysem fog jobban megvédeni senki más, mint mi magunk -, és közben persze kiépíthetünk valamilyen előretolt védelmet, illetve be is avatkozhatunk ott, ahol kell, segíthetünk ott helyben, például Szíriában. Segíthetünk önfeladás és kollektív öngyilkosság nélkül is. Igen, "mi", azaz Európa, mert amíg EU-tagok vagyunk, addig mi, csóró és lenézett volt keleti blokkbeliek is beletartozunk, akárhogyan is tetszik vagy nem tetszik ez. Ha pedig egyszer mégis kilépünk, még mindig jobb lesz az oroszokkal együtt kerítést építeni és határt őrizni, mint alámerülni a harmadik világba.
Persze még ez a "honvédő" stratégia sem zárja ki, hogy valamennyi migránst befogadjunk - egy keveset. Magyarország szerintem be tudna fogadni akár tízezer embert is, ha nagyon alaposan megválogatjuk őket, és csak olyanokat engedünk be, akikről erősen valószínűsíthető, hogy beilleszkednek, a magyar társadalom hasznos tagjai lesznek és idővel részben vagy egészen magyarrá válnak. Ilyen emberek eddig is jöttek, most is vannak itt, sokan ismerhetünk ilyeneket személyesen is. Előbb-utóbb még többre is lehet szükségünk, például az egészségügyben. De még ez a maximum tízezer is kicsi szám. Lakosságarányosan az egész EU-ban ez összesen és egyszeri alkalommal félmillió embert jelentene, miközben valójában évente a többszöröse próbálhat ide jönni. Magyarán: a stratégia szempontjából a teljes kizárás és a népesség legfeljebb egy ezrelékéig elmenő, a saját érdekünknek megfelelően válogató befogadás között minimális a különbség.
Miért inkább a "honvédő", mint a "befogadó" stratégia?
Miért támogatja egy nagyjából átlagos, a Fideszt igazából nem kedvelő (igaz, a balliberálisokat még annál is erősebben elutasító) magyar választópolgár a kormány kerítésépítő politikáját? Ahogy már írtam, a stratégiai válasz értékrend, érdekek, preferenciák és szubjektív észlelés dolga. Akinek fontos Magyarország (és Európa) nemzeti és kulturális arculatának megőrzése; aki úgy látja, hogy a migráció nem egyszeri esemény, hanem kiapadhatatlan utánpótlása van; továbbá aki úgy gondolja, hogy a hozzánk közelebb állókkal jobban összetartozunk és belefér annyi önzés, hogy őket részesítsük előnyben a távolabb állókkal szemben - az nem csoda, ha kerítéspárti lesz. De van még egy szempont. Nézzük meg a stratégiákat a lehetséges eredmények felől!
A "befogadó" stratégia azt ígéri, hogy a migránsokkal Európa nyerni fog, Magyarországnak pedig inkább sajnálnia kellene, ha továbbmennek - a hosszú út megtételével is bizonyító vállalkozó szellem, az értékes munkaerő, a kultúránkat színesebbé tévő sokféle népség, a csökkenő népszaporulatunkat feldobó fiatalok, a rokonszenves, hozzánk sok mindenben hasonló szíriai középosztály és a jobb életre vágyó, tenni akaró harmadik világbeliek: sok-sok derék embertársunk, akik mind alig várják, hogy fiaink és lányaink szimbolikus szúzai menyegzője után széles mosollyal építsünk együtt egy új hellénizmust... Na jó, ne röhögjünk ezen - annyira. Alapjában véve szép jövőkép ez. Ha biztos lehetnék benne, hogy megvalósul, akár meg is vehetném.
Ehhez képest a "honvédő" stratégia nem sokat ígér. Összeszorított foggal védjük, ami a miénk. Lehet, hogy előbb-utóbb személyesen is. (Ha öregszünk és puhulunk is, azért milicistának még jók leszünk.) Az áradat a határainkat ostromolja, mi eközben csak egyre kevesebben leszünk, és ki tudja, megáll-e a fogyatkozásunk valahol. Nem látszik a kívánatos végállapot, amelyről elmondhatjuk, hogy ha elértük, akkor készen van a mű, megvalósult az álmunk - ez a stratégia egy nem álomszerűen kívánatos, hanem inkább csak elfogadható, normális állapot folyamatos küzdelem árán történő fenntartásáról szól. Nagyon jó esetben kibontakozik majd egy politikailag jobbra forduló, erős és magabiztos Európa - idővel, talán-talán. De a "honvédő" stratégia nem a megvalósításáról, hanem a megőrzésről szól. Ha az ígéreteket nézzük, a liberális álom nyer.
Igen ám, de nemcsak ígéretek vannak, hanem veszélyek is. Mit veszíthetünk a "befogadó" stratégiával, ha azt választjuk, és kiderül, hogy rossz? Röviden: mindent. A kultúránkat (aki szerint nem értékes, az majd megtanulja értékelni utólag annak a fényében, ami utána jön), a városainkat, a tereinket, a megszokott életünket, a gyerekeink jövőjét. A liberális elit persze nem, ők majd őrzött lakóparkokból (kerítés mögül!) fognak sajnálkozni - vagy koccintani a megvalósult multikultira és a mi lassú pusztulásunkra -, emellett minden bajért a jobboldalt és a hülye népet fogják hibáztatni, aztán ha már nem lesz maradásuk, akkor elrepülnek valahová, egy olyan helyre, amit még nem tettek tönkre. Nos, ezért sem szabad a döntést a liberális elitre bízni. (Apropó: ajánlom a béna Ponyvaregény helyett a Tropa de elite című brazil filmet - érdekes benne pl. az a rész, ahol a fekete (!) rendőr srác az egyetemi órán a liberális fehér felső osztály elkényeztetett fiataljaival próbál vitatkozni. De amúgy jó az egész, ahogy van.)
Mit veszíthetünk a "honvédő" stratégiával, ha úgy választjuk ezt, hogy igazából nem kéne? Mindenekelőtt mindazt a sok jót, amiről így lemaradunk: a friss munkaerőt, a megújulást, a prosperitást, a leendő nyugdíjunkat (ami ezt a legutóbbit illeti: hahaha!). Itt fogunk ülni a bezárkózó Európában, egyre kevesebben és egyre öregebben, talán egymás ellen is fordulva, illúziók nélkül. Az is lehet, hogy végül meg sem tudjuk védeni magunkat - akkor viszont mindegy, ugyanott vagyunk, mint a "befogadó" stratégia kudarcával.
Látható tehát: sok múlik azon is, hogy az ember milyen perspektívából nézi a dolgot, inkább az ígéretek vagy inkább a veszélyek alapján dönt. Az óvatosak, a konzervatívok és a pesszimisták (vagy realisták) számára - már ha nem az elithez tartoznak - egyértelmű a választás. Ha a migráció csak egy kicsivel is növeli az esélyét, hogy a gyerekem játszóteréből - vagy a gyerekem gyerekének a játszóteréből - drogdílerek, erőszaktevők, tolvajok és frusztrált munkanélküli "fiatalok" bandázóhelye legyen, belőlünk pedig célpontnak tekintett, hosszabb távon kisebbségbe szorításra és elsorvasztásra ítélt, kihaló nemzet, akkor köszönöm, inkább ne legyen nyugdíjam. (Persze mivel papírforma szerint úgysem lesz, könnyen mondok le róla.)
Az is elég egyértelmű, hogy ebben a helyzetben egy magamfajta átlag magyarnak mely politikai erők nem a szövetségesei. A korábbi tapasztalatok alapján elég biztosan megjósolható, hogyan reagálnának a fenti, fiktív játszótéri problémára mindazok, akik egyébként országos botrányt kavarnak abból, ha Kövér László - vagy éppen egy popsztár! - kiejt egy szokatlanul megfogalmazott mondatot a száján. Jó esetben sajnálkozva vonogatnák a vállukat. Esetleg motyognának valamit a multikulturalizmus és a tolerancia fontosságáról. Rosszabb esetben az első gyanús homlokráncolást látva rasszizmust kiáltanának és a bűnözők mellé állnának. És ha tehetnék, olyan politikát folytatnának, amely a problémát előidézi és elmélyíti, és fölháborodnának azon, ha az ostoba nép a saját gyerekeit fontosabbnak tartja, mint az ő eszméiket, és leszavaz nagyjából bárkire, aki nem ők. De akkor min csodálkoznak? Az ilyen politikai erőt, mint ők, nemhogy barátnak nem hívjuk - ellenségnek hívjuk.
A "honvédő" stratégia és a liberálisok
Szerencsére vannak a liberálisok között is olyanok, akik egyetértenek a "honvédő" stratégia szükségességével, és támogatják akár a kerítésépítést is - legfeljebb két ilyen tartalmú nyilatkozat között orbánoznak egyet, hogy meglegyen az egyensúly. A "honvédő" stratégiával szemben ugyanakkor a liberális oldalról gyakran fogalmazódik meg az az ellenvetés, hogy ez tulajdonképpen a félelem és a bezárkózás stratégiája.
Nagyon tanulságos ez. Mert mi baj van a félelemmel és a bezárkózással? Semmi. A félelem normális emberi érzés: jelzi a veszélyt, óvatossá és éberre tesz, mozgósít, felkészít a megelőzésre vagy a védelemre. A bezárkózás pedig normális viselkedés: vannak olyan helyzetek és vannak olyan dolgok, amikor és amelyek elől be- és el kell zárkózni. Aki szerint a "nyitottság" önmagában erény, az próbálja ki, hogy mostantól nyitott ablaknál alszik márciusig; hagyja nyitva a lakását is, amikor elmegy otthonról, és az autóját is, miután leparkolt vele. Aki szerint a félelemnélküliség erény, az álljon ki egy hegy csúcsán a szikla szélére, és próbálja ki, nem fél-e onnan leugrani. Vagy gondoljon bele, jó dolog-e, hogy a hatalmasok közül sokan a becsületük elvesztésétől - vagy egyszerűen a tükörbe nézéstől - való félelem nélkül hazudnak bele a polgárok arcába, manipulálnak a vagyonbevallásukkal és gazdagodnak tisztességtelenül.
Érdekes, ahogyan sok liberális úgy tesz, mintha elég volna kimondani egy-egy varázsszót ("félelem", "bezárkózás"), és azzal máris diszkvalifikálódnék a másik fél álláspontja. E forgatókönyv szerint a félelem rossz tanácsadó, a félelemre nem szabad építeni, kivéve persze, amikor ők félnek a fasizmustól. Egészen orwelli: bizonyos gondolatokat az ő kánonjuk szerint már meg sem lehet fogalmazni, mert nincsenek rájuk legitim szavak.
Ez a kánon pedig ma még mindig domináns pozíciót élvez nyugaton - és a gondolatok és a vélemények világában a nyugathoz tartozó vagy kapcsolódó Magyarországon is. A társadalom és az emberi világ dolgaiban gondolkodó és véleményt nyilvánító emberek között - a médiában, a társadalomtudományokban, illetve az úgynevezett "értelmiség" soraiban - ma is a liberálisok, pontosabban a balliberálisok nézetei dominálnak. Részben azért, mert ezekben a körökben a balliberálisok többséget élveznek, Magyarországon pedig azért is, mert minőségi fölényben is vannak, vagyis tetszik vagy sem, az ő embereik okosabbak, tájékozottabbak, jobban értenek a dolgukhoz, jobb cikkeket és jobb könyveket írnak, mint a jobboldaliak. Lehet, hogy ez most a jobboldali olvasóknak esik rosszul, az okairól pedig további hosszú posztokat lehetne írni, de attól ez még így van, sajnálom. Tényleg sajnálom.
Örülnék, ha ez a helyzet változna, de "A dolog lényege az, hogy ma a liberálisok uralják Európát - félreértés ne essék, a konzervatívok is liberálisok ma Európában" - vagyis kinek van igaza már megint? Úgy bizony. De idézhetek mást is, akinek a szavai ugyanúgy sokunk érzéseit összefoglalják: "Ma konzervatívnak lenni a legnagyobb lázadás a mindent eluraló globális trenddel szemben." Ezt egy államilag is kitüntetett és időközben furcsa show főszereplőjévé vált pop-ikon mondta - ha kínos, hát nem biztos, hogy annak, aki egyetért vele.
A fentiekből egyértelműen következik, mi legyen a válasz a liberális forgatókönyvre: tűzre vele. Beszéljünk egyenesen. Igen, a mi stratégiánk a félelem és a bezárkózás stratégiája - mert ezeket mi teljesen legitim dolgoknak tartjuk. Teljesen legitim dolog a bevándorlás miatt aggódni, a kultúránkat és az életmódunkat félteni, és teljesen legitim dolog be- és elzárkózni az elől, amit nem szeretnénk. Sőt, még egy további "csúnya dolognak" a stratégiája is: az önzésé. Aki a "honvédő" stratégiát támogatja, az úgy jár el a leghelyesebben, ha nyíltan és képmutatás nélkül elismeri, hogy nem tud minden embert szeretni és nem tud mindenkit a világon egyformán fontosnak tartani. Nem szégyellem, hogy a saját gyerekem jövője számomra fontosabb, mint mások gyerekeié. Ugyanígy a magyar gyerekek jövője számomra fontosabb, mint az osztrákoké. Az osztrákoké fontosabb, mint a franciáké. A franciáké pedig fontosabb, mint mondjuk az afgánoké.
Persze, a liberális forgatókönyv szerint ilyenkor következik a varázsszavak újabb köre: a "gyűlölet", a "nacionalizmus", esetleg a "rasszizmus". Elmagyarázzuk a liberálisoknak, hogy a sajátunk megkülönböztetett szeretete nem jelenti a másik gyűlöletét? Hogy a sajátunk előnyben részesítése nem jelenti a másik alacsonyabb rendűnek tartását? Hogy ha valakivel nem akarunk együtt lakni, az még nem jelent sem gyűlöletet, sem dehumanizálást? Magyarázzunk? Nekik? Minek? Teljesen fölösleges. Aki ezzel a forgatókönyvvel próbálkozik, az nem fog minket kevésbé megvetni, kevésbé gyűlölni és kevésbé az ellenségének tekinteni (és ne is akarjuk tőle), ha magyarázkodunk. Magyarázat helyett csak mutassunk a liberálisoknak a forgatókönyvükből rakott kis tábortűzre, és - ha rendesek akarunk lenni, és miért ne - hívjuk meg őket szalonnát sütni.
A "honvédő" stratégia és a szakértők
Felmerülhet az a kérdés is, és ez is többnyire a liberális oldalról szokott felmerülni: miért válasszon egyáltalán stratégiát a magunkfajta egyszerű választópolgár? Miért ne bízzuk inkább a dolgot a szakértőkre?
Legalább négy okból.
Először is, a szakértők is tévedhetnek. A társadalmi kérdések szakértői különösen. A társadalmi kérdésekre vonatkozó szakértelem inkább a dolgok utólagos megmagyarázásában jó, mint a megjóslásukban. Ez nem dehonesztáló: az emberi világ összetettebb és bonyolultabb, valamint erőteljesebb kölcsönhatásban van a vizsgálójával, ezért sokkal nehezebb is megjósolni a történéseit, mint a természettudósok által vizsgált folyamatokat. Ki látta 1937-ben, hogy mi lesz 1947-ben? Ki látta előre a szocialista világrendszer teljes összeomlását az 1980-as években? Hányan látták előre a 2008-as gazdasági válságot? És hányan hittük el Fukuyamának huszonéve, hogy a történelemnek vége?
Tudom, hogy a szakértelem nehéz dolog. Magam is próbálnék érteni valamihez, így készségesen elhiszem, hogy a szakértőknek a tévedéseikben is rengeteg munka van, és azt is, hogy a legjobbak szakértelme az adott kérdésben létező legjobb emberi tudást képviseli. Csakhogy lehetnek olyan kérdések, amelyeknek a megválaszolásához a legjobb emberi tudás is kevés.
Másodszor, a válasz nemcsak tudás kérdése, hanem érdekek, értékek és preferenciák dolga is - ezekben pedig a tudás nem igazít el. A szakértő elsősorban arra tud választ adni, hogy mi van, és nem arra, hogy mi legyen. (Ha úgy tetszik: Sein/Sollen.)
Harmadszor, a szakértők beleeshetnek abba a hibába, hogy a tudományos felvilágosításba becsomagolják a preferenciáikat és az értékítéleteiket is. Tudományos igazságként hangzik el olyasmi, amit lehet, hogy inkább politikai állásfoglalásnak kellene neveznünk. Nehéz megmondani, hol ér véget az egyik és hol kezdődik a másik, de ahogy a szakállas ember különbözik a borotvált arcútól, ugyanúgy különbözik a valóság megismerése is a valóság uralásának szándékától. Balliberális értelmiségiek nyilatkozataiban olykor összekeveredik a kettő, ami végső soron a szakértelem társadalmi renoméjának árt. Ennél már azok a jobboldali értelmiségi nyilatkozatok is kevésbé rosszak, amelyekben legalább szakértelem nincsen.
Negyedszer, a döntés joga azt illeti, aki a következményeket viseli - és az nem a szakértő, hanem a nép. Fukuyama például belebukott a tévedésébe? Megbecsült szakértő ma is. A szakértőket érdemes meghallgatni, de dönteni a népnek kell, még akkor is, ha formálisan erre csak négy évente kap lehetőséget, és olyankor is csak meglehetősen vegyes tartalmú és értékű "csomagok" közül választhat.
Van egy kedves példám. Az egyik online hírportálon egyszer egy neves közgazdász fejtegette, hogy a szabad iskolaválasztást azért is kellene megszüntetni, mert akkor a középosztály nem tudná más iskolába menekíteni a gyerekeit a rosszabb helyekről. Az "exit" stratégiától megfosztott középosztály így kénytelen lenne a Hirschman-féle stratégiák közül a "voice" útján a helyi iskolában kiharcolni a jobb oktatást és a jobb körülményeket. Jól hangzik - csak hát ilyenkor jogos a kérdés: vajon a szakértő a saját gyerekeit milyen iskolába járatta? Hajlandó volt-e ő is azt az árat fizetni, amit másokkal fizettetne? Nem tudjuk, de annyi szerepelt az interjúban, hogy ő maga hol dolgozik. Nos, nem az állami felsőoktatásban. Kíváncsi lennék, mit szólna hozzá, ha valaki az ő gondolatmenetét karikírozva tréfásan felvetné, hogy zárjuk be a CEU-t, esetleg az MTA kutatóhálózatát is, persze mindenkit átvéve onnan az állami felsőoktatásba, sőt, még a határokat is zárjuk le, hogy a kutatók ne mehessenek el olyan könnyen, és így az "exit" helyett a "voice" stratégiára kényszerülve harcoljanak a jobb körülményekért a magyar állami egyetemeken és főiskolákon...
A szakértők tehát a tiszteletünket és a figyelmünket megérdemelhetik, a stratégiai döntés - vagy legalább a vétó - jogát viszont jobb, ha fenntartjuk magunknak. Ez persze megint olyasmi, amit a liberálisok nem szeretnek. A hatalmi törekvéseiket szolgáló nyelvpolitikájuk nevet is adott neki: populizmus. A liberális kánonban ez veszélyes, káros dolog és még azt is jelenti, hogy a nép hülye. Utóbbiban bizony lehet igazság. De ugyanúgy tévedhet, azaz lehet "hülye", és persze lehet elfogult a szakértő is. A populizmus lehet rossz dolog - de lehet jó is. Meglehet a helye a dolgok rendjében. Lehetnek akár egymás fékjei és ellensúlyai az elitizmussal.
A "honvédő" stratégia és a baloldal
A "honvédő" stratégia jobboldali, avagy konzervatív stratégia. A veszély elhárítására, a meglévő megőrzésére és a saját érdekeink és csoportjaink védelmére törekszik, nem pedig valamilyen egyetemes idealista vágyálom beteljesítésére. A "befogadó" stratégia ezzel szemben összeköti a teljes politikai baloldalt, a balliberálisoktól egészen a kommunistákig.
Ha jelentéktelenek is, kommunisták ma is léteznek, legfeljebb kikérik maguknak, ha nem elég őszinték. Miközben a magyarországi baloldal éppen "WTF" jeligével keresi önmagát, éppen az ő blogjukon írta meg Tamás Gáspár Miklós az igazságot a baloldalról. Nem keltett nagy feltűnést, pedig nagy igazság, amely ennek a posztnak a szempontjából azért is különösen fontos, mert ebből érthető meg a legjobban, hogy sokan miért nem vagyunk és miért nem leszünk soha baloldaliak. Szó szerint idézem:
"Az 'örök jobboldal' mindmáig legnagyobb alakja, Fjodor Mihajlovics Dosztojevszkij, azt mondta, hogy az emberiség mindeddig Bábel tornyát építette az ég felé, de ő attól tart, hogy a szocialisták - a baloldaliak - le akarják hozni a mennyet (a boldogságot és az erkölcsi tökéletességet) a földre. Ez igaz. Ebből fakadnak a baloldal dilemmái, nehézségei és históriai bűnei." (kiemelés tőlem)
Ez az eszme: a menny földre hozása köti össze a tág értelemben vett "baloldalt" a liberálisoktól kommunistákig. A liberálisok és a kommunisták éppen ezért egymásnak stratégiai szövetségesei, nekünk, többieknek pedig ellenségeink. Ők radikálisan át akarják alakítani a világot, folyamatosan rombolnák a történelem és az emberi természet által adott, persze gyakran rossz és mindig tökéletlen, de az élet rendjét mégis biztosító struktúrákat, hogy valamilyen boldogító eszme, leginkább a "társadalmi igazságosság" nevében - mintha létezne objektív igazságosság az emberek fején kívül és annak ők lennének a tudói - tökéletes társadalmat süssenek ki, természetesen a széles értelemben vett középosztály zsírján. Különbözni a kapitalizmushoz való viszonyukban és a hatalmi pozícióikban különböznek. De abban, hogy a szélesen definiált középosztály - mondjuk a társadalom alsó 30-40(-50?) és felső 10%-a közötti részének - esküdt ellenségei: megegyeznek. Ezért is nem bánnák ők a migránsok beözönlését, a most még létező közép ellehetetlenítését, fokozatos kisebbségbe szorítását, végleges alávetését, majd feloldását az új underclassban. És el is hinnék, hogy ez jó. Végül is - lehet, hogy nekik az.
Ebből a faramuci koalícióból a liberálisok Európában hatalmon vannak. Igaza volt a kötcsei szólónak: ma Európában a konzervatívok is liberálisok, ahogy ez Magyarországon is rendre kiderül az "európai értelemben vett" konzervatívokról. Még a kapitalizmus elvileg "jobboldali" barátai, a libertáriusok is ide tartoznak valamelyest. Igaz, ők legalább nyíltan és egyenesen megmondják, hogy szarnak a fejünkre, piaci/üzleti alapon viszonyulnak másokhoz, és nekünk is ugyanezt a hozzáállást javasolják mindenkivel, így önmagukkal szemben is. De még az ő eszméik is utópisztikusak, csak az ő utópiájuk nem az egyenlőség, hanem a szabadság, és nem a "társadalmi igazságosság" hozná le a mennyet a földre, hanem a szabad piac.
Mi a baj ezekkel az ideológiákkal? Mi a baj azzal, ha valaki "nyitott", befogadó, toleráns, jó és igazságos társadalmat szeretne?
Magában az óhajjal semmi. Baj azzal van, amikor ez az óhaj kizárólagossá válik, és az emberi létezés feloldhatatlan ellentmondásaival, az ember és a társadalom eredendő tökéletlenségével, valamint a radikális társadalomátalakító programok árával számot nem vetve próbál utat törni magának. A liberálisoktól a kommunistákig terjedő baloldal szétverné a létező tökéletlen társadalmat azért, hogy létrehozzon egy tökéleteset, ám az vagy létrehozhatatlan, vagy élhetetlen, vagy fenntarthatatlan, így a vége az lesz, hogy ott maradunk egy szétvert, a korábbi tökéletlennél is rosszabb társadalomban - ha megmaradunk egyáltalán. A történelmi tapasztalatok azt mutatják, hogy amikor "örök baloldal" esélyt kapott rá, hogy megpróbálja lehozni a mennyet a földre, csak a poklot sikerült neki felhoznia. Most is ezzel próbálkozik - csak épp nem a kommunista, hanem a ballib szárnya -, és azt gondolom, hogy ha nem állítjuk meg, most még rosszabb lesz a végeredmény: nem gödörbe jutunk, hanem sírba.
Egy kis kormányapológia
Az elmúlt öt évben ahhoz szokhattunk, hogy "Fideszországban" a kormányoldal nagyjából azt művel, amit akar, azt üldöz és tapos el, akit akar, önkényével szemben pedig a balliberálisok néha már szimpátiát keltően szorulnak az űzött vad szerepébe. Ahhoz szokhattunk, hogy a Fidesz-kormány teljesítménye gyenge, kompetenciát legfeljebb a lenyúlásban és a hatalma bebetonozásában tud felmutatni, erkölcsileg pedig menthetetlen, Orbán Viktorral együtt. Most fordult a kocka.
Amint Magyarország a migránsválság ügyében összekülönbözött nyugat-európai félgyarmattartóival, az elnyomó Fidesz-monstrum emberei a szabadságharcosok, az elnyomott liberálisok pedig a gazdag és hatalmas, liberális nyugati világ magabiztos helyi ügynökeinek szerepébe kerültek. Ebben a helyzetben a Fidesz-kormány a kicsi és a gyenge, míg a liberálisok az erő és a hatalom képviselői. A magyar kormány szerencsére bátornak bizonyult és helytállt - persze, hogy a szokásos bénázással és az se volna meglepő, ha már megint eltűnt volna némi pénz is, de a stratégiát alapjában véve helyesen választotta meg.
A "honvédő" stratégia választásával és a határ lezárásával a kormány nem csupán a helyes döntést hozta meg, hanem a nép akaratának is megfelelt, vagyis demokratikusan járt el. Tetszik vagy nem, a magyar közvélemény többsége nem kér a migrációból. Ezt persze nem az elfuserált "nemzeti konzultációból" tudhatjuk, hanem a reprezentatív mintás felmérésekből. Ez van. Aki mást akar, az a magyar nép többségének akaratával megy szembe, és hacsak nincs a kezében olyan hatalom, amellyel a magyar népet elnyomhatja vagy leverheti, akkor jobban teszi, ha nem erősködik és nem szidalmaz, hanem kér és érvel.
Felmerül persze, hogy a migránsokat mind át is lehetett volna engedni, mert úgysem akartak itt maradni. Ez viszont egy tipikusan "balkáni" stratégia lett volna: Európa elárulása. Márpedig amíg Európához tartozunk (akár lenézett szegény rokonként, akár félgyarmatként), addig tartozunk neki annyival, hogy megvédjük, akár a saját vezetőinek a hülyeségétől és kétszínűségétől is. Hiány egyikből sem volt, az esztelen és korlátlan befogadás idején a nyugati világ liberális urai a kerítés miatt sikítoztak, mostanság meg már azért, hogy Magyarország nem állította meg eléggé a migránsokat, sőt, még át is utaztatta őket. Hát persze. Még jó, hogy átutaztatta. Elég nehéz úgy védeni a határokat, hogy a hátunk mögül és a fejünk fölött nálunk sokkal hatalmasabb erők milliókat buzdítanak a határok agresszív átlépésére, ezek után pedig utólag a határok meg nem védése miatt panaszkodni egyenesen kétszínűség. (Természetesen az átutaztatás mint a kerítés elkészüléséig alkalmazott átmeneti vészmegoldás és az átutaztatás mint hosszabb távú stratégia két nagyon különböző dolog.)
Jól tette a kormány azt is, hogy nem várt és nem is törekedett "közös európai megoldásra". Először is, mert ez 2015 nyarán csakis liberális, azaz "befogadó" megoldás lehetett volna - idézhetném ismét az idei kötcsei beszédet. Másodszor, mert ez a megoldás nem felelt volna meg a magyar nép többsége akaratának, és nem volt egyértelmű többsége Nyugat-Európában sem. Végül harmadszor azért, mert hiba lett volna korán elköteleződni egy megoldás mellett egy dinamikus helyzetben. Nyár óta folyamatosan változik a helyzet, változik az európai közvélemény és az európai hatalmasságok véleménye is. Orbán ezt nagyon jól mérte föl: tudta, hogy Európa liberális uraival és a merkeli Németországgal nem bírhat, ezért szövetségeseket keresett, és korántsem csak a befogadással szemben szkeptikus nyugati politikusok között, hanem a nyugati közvéleményben is, amelyhez közvetlenül fordult oda néhány jól sikerült újságcikkben és nyilatkozatban. Amikor ezt a posztot (végre) befejezem, úgy tűnik, eddig ő nyert. Ennek pedig a "honvédő" stratégia híveiként örülhetünk - akár szimpatizálunk egyébként Orbánnal, akár nem.
- Akkor ez mostantól visszavonásig egy fideszes blog? - kérdezheti az olvasó. Attól tartok, ez bizony lehetséges. "Háborúban" az ember nem válogathatja meg szabadon, hogy kikkel áll egy oldalon. Ha a migrációs válság a nemzet és Európa jelenlegi legfontosabb kérdése, és ha ebben a kérdésben az ember a Fidesz-kormánynak ad igazat, akkor lehet, hogy ettől "fideszes" lesz. Könnyen szavazok a becsületes balfék LMP-re, amíg a Fidesz úgyis nyer, és a balliberálisok úgyis veszítenek. De kire szavaznék, ha szoros lenne a verseny, és akár az én szavazatomon is múlhatna? Bizony a poszt mottóját némileg módosítva mondhatjuk akár azt is: Reserved Fidesz-supporter, disgusted Fidesz-supporter, LMP-voting Fidesz supporter: still a Fidesz-supporter.
Honnan tudhatjuk, hogy a kormánynak (vagy ennek a posztnak) igaza van?
Sehonnan. Ha tudhatnánk, hogy kinek van igaza, akkor nem stratégiai kérdés lenne a migráció kezelése, hanem technikai feladat. Lehet, hogy megvalósítható lenne a liberális/baloldali álom. Nem hiszem, sőt, kifejezetten hiszek benne, hogy nem valósítható meg, és hogy ha megpróbálnánk, csak rossz jönne ki belőle. De ez nem tudás, hanem hit (bár tudásra épül, de az itt önmagában nem elég), ahogy a befogadás mellett érvelők esetében is csak hitről beszélhetünk (ami szintén épülhet valamiféle tudásra, de az itt önmagában nem elég). A kérdés társadalmak jövőjére vonatkozik, és arra nézve nincs biztos tudás.
Lehetséges az is, hogy bár a "befogadó" stratégia rossz, a "honvédő" már egyenesen reménytelen. Lehet, hogy már végünk, a népvándorlást nem lehet megállítani, a demográfiai trendek nem fognak megváltozni, Magyarország nem fog megújulni, a nyugati emberek többsége pedig már nem józanodik ki a baloldaliságból és a túltolt liberalizmusból (vagy ha józanodna is, addigra késő lesz). Lehet így is gondolni, és akkor aki szerint így van, az tegye fel a kezét. De mind a kettőt.
Magyarországra nézve az is igaz - és nekünk, magyaroknak ez a legnagyobb gond -, hogy miközben a Fidesz-kormány kiáll a "honvédő" stratégia mellett, a kormányzással egyébként nagyon súlyos bajok vannak. Egész könyveket lehetne írni a Fidesz-kormány botrányairól és bénázásairól, mostanság már a Heti Válaszban is olvashatunk róluk. (Egész jó újság lett a nevezetes G-nap óta!)
A legtöbbet a közpénzek eltüntetéséről hallhatunk. Ami történik, az tulajdonképpen a rendszerváltás környékén lezajlott eredeti tőkefelhalmozás részbeni újrajátszása és a kilencvenes évekből már ismerős maffiamorál zavartalan érvényesülése. Csak a mai Fenyő Jánosokat már nem ölik meg, hanem inkább alkotnak ellenük egy jogszabályt. Valamikor a Gyurcsány-érában egy akkor még jelentős balliberális értelmiségitől a saját fülemmel volt alkalmam hallani, hogy bár a rendszerváltáskor lezajlott eredeti tőkefelhalmozás elég mocskos egy ügy volt, a történelemből tudjuk, hogy ez már csak ilyen, sajnos ez nem megy máshogy, és Magyarországnak ezen szükségszerűen át kellett esnie, vagyis most már örüljünk, hogy túl vagyunk rajta és ne bolygassuk. Az egyik vezető fideszes értelmiségi pedig éppen a minap mondta, hogy amit korrupciónak neveznek, az a Fidesz-kormány politikájának a lényege. Felháborító, de azért nem mondanám, hogy nincs ezekben a mondatokban egy kis igazság. Akik pedig azt mondják, hogy "egy normális országban" a nép már az utcára vonulva zavarta volna el "ezeket", az gondoljon bele, hol volt és mit csinált a nép az első, a rendszerváltáskori eredeti tőkefelhalmozás idején.
A nép akkor fogja megelégelni ezt a kormányzást, ha már nemcsak a korrupciót tőkefelhalmozást járatja csúcsra, hanem az inkompetenciát is. Voltak már ennek jelei (netadó elleni tüntetés, veszprémi és tapolcai időközi választások), csak aztán jött a migrációs válság, és felülírt egyébként fontos dolgokat. Ez van. "Háború" van.
Lehetünk-e normálisak, ha egyszer "háború" van?
Lehet-e normálisan "háborúzni"? Azt gondolom, hogy sokszor lehet, és amíg lehet, addig kell is. Az emberek gyakran összevesznek, gyűlölködnek, itt a neten pedig különösen jellemző, hogy őrjöngésbe is kezdenek azért, mert valaki mást gondol. Pedig ez butaság. A háborúnak is megvannak a korlátai. A "háborúnak" még inkább.
Először is, bár a politikai véleménykülönbség elválaszt az "ellenségeinktől", a sorsközösség összeköt. Magyarország és a magyar nemzet szempontjából olyan honfitársainknak a sorsa is számít, akikkel esetleg ki nem állhatjuk egymást. Nem kell örülni neki, én sem örülök, de akik egy hajóban eveznek, azoknak korlátok között kell tartaniuk a "harcaikat". Ezeket a "harcokat" eldönthetjük civilizáltan, többségi alapon. Ígérem, hogy ha Magyarországon a többség a migránsok tömegeinek befogadása mellett lesz, tiszteletben fogom tartani. De amíg ellene van, addig a másik oldal is tartsa tiszteletben.
Másodszor, a politika csak az egyik része az életünknek. Egyszerű választópolgároknak különösen nem érdemes pusztán politikai véleménykülönbség miatt összeveszni. A mi "háborús részvételünk" annyi, hogy néhány évente szavazunk, néhányan pedig írunk ilyen posztokat, mint ez, amiket elolvasnak tizenheten, aztán jól megmondják ők is. Nem mondom, hogy legyünk mindenkivel jóban, de kifejezetten ellenszenvezni csak azzal érdemes, aki emberileg is rászolgált. Egyébként pedig rengeteg minden lehet a politikán kívül, ahol észrevehetjük, hogy az ellenség is ember: szakma, hobbi, család, művészet, akármi.
Harmadszor: tartsuk az ellenszenvet is mederben. Kontrollálatlanul gyűlölködni már csak jól felfogott önző érdekből sem szabad. "Háborúzni", azt igen, sőt, azt kell is. A kontrollálatlan gyűlölet viszont a gyűlölködőre üt vissza, őt járatja le, az ő kapcsolatait rontja el, őt teszi hiteltelenné, őt mardossa, mérgezi és betegíti meg. Ha olyan túlzásba esik, amely már a BTK 226-227. határait feszegeti - olvastam ilyeneket mostanában -, akkor ő teszi ki magát annak, hogy esetleg bíróság fogja elítélni. Ha valakiknek, akkor pont olyanoknak illene érteni ezt, akik blogokat olvasnak. Rendszeresen láthatjuk, hogyan torzít el akár értelmes és jobbra érdemes embereket is az, ha túlzásba viszik a "háborút".
Negyedszer, a "háborúnak" az is korlátokat szab, hogy az értékek, amelyekért és amelyek nevében vívjuk, ellentmondásosak. A balliberálisoknak például nagyon fontos a szabadság és az egyenlőség. Csakhogy ez a kettő csak egymás rovására érvényesíthető. Ha a szabadságot érvényesítjük, azzal teret engedünk az emberek természetes egyenlőtlenségének. Ha egyenlőséget akarunk, akkor korlátozni kell a szabadságot. Ez a két érték ugyanakkor még önmagával is ellentmondásba kerülhet. Az egyéni és a vállalkozói szabadság maximalizálása oda vezethet, hogy a szabad verseny veszteseinek tömege - akár a társadalom többsége - kiszolgáltatott, munkaerejét fillérekért eladni kényszerülő, megalázott helyzetben tengődő bérrabszolga vagy napszámos lesz, így a szabadság szolgaságot szül. Az egyenlőség erőltetése pedig, ahogy az a véres és kudarcos kommunista kísérletekből is látszik, azon az áron valósítható meg, hogy létrejön egy nómenklatúra, mely az egyenlőtlenséghez vezető természetes folyamatokat - a versenyt, az innovációt és az emberek közti különbségeket - erőszakkal nyomja el, miközben ő maga kivételezett helyzetben uralkodik a társadalom felett, így az egyenlőség egyenlőtlenséget szül. És akkor még csupán két, elsősorban a balliberálisoknak fontos értékről beszéltünk. Rendről, erkölcsről, biztonságról, fejlődésről, hűségről és másokról szó sem esett.
Ha pedig az értékek ellentmondásosak, akkor a "háborúban" nincs "végső győzelem". Nagyon rossz lenne olyan társadalomban élni, amelynek a szabályait a baloldaliak és a liberálisok diktálják, de olyanban sem lenne jó, ahol az általuk fontosnak tartott értékek egyáltalán nincsenek jelen. A jobboldaliakat zavarhatja a szabadság elnyomásba és erkölcstelenségbe fajuló túlburjánzása, de van a szabadságnak az a korlátozása, melyre az ember azt mondja, hogy ez azért már sok. Zavarhat az egyenlősdi balliberális vagy kommunista erőltetése, de van az az egyenlőtlenség, amelyre az ember azt mondja, hogy ez már sok. (Egy tökéletlen világ tökéletlen szereplőjeként nyilván elsősorban akkor mondja, mikor a saját bőrén érzi vagy a saját érdekeit érzi fenyegetve.)
A legtöbben talán egyetértünk abban, hogy valamilyen egyensúlyt szeretnénk, csak a kívánatos egyensúly helyéről vitatkozunk. Szerintem ez "jobbra" van a nyugati világ mai fősodrától, ezért ez most visszavonásig egy jobboldali blog (aki nagyon ragaszkodik hozzá, annak legyen "fideszes", fütyülök rá - Ugocsa non coronat!), ám ha az események átsodornak minket ezen a ponton, akkor eljöhet még a nap - már előre fázom tőle! -, mikor ez visszavonásig "liberális" vagy "baloldali" blog lesz. (Brrr!!!)
Ez van, kedves olvasók. "Háborúzzunk" csak nyugodtan, de tartsunk mértéket, és persze találja meg mindenki annak a lehetőségét, hogy jól érezze magát.
B.Ú.É.K.
