Zseniális cikkben követel minőséget a magyar tudományban a Mandiner szerzője, aki "az egyik hazai jogi kar állami ösztöndíjas doktorandusz hallgatója" (bár a nevére nincs találat a doktori.hu-n), és "a cikkben leírtakat a társadalomtudományi (és főleg jogtudományi) szcénában szerzett benyomásai alapján fogalmazta meg". Minőségre törekedni már önmagában szép és jó. De hogyan követeljen az ember minőséget? Nézzük, hogyan teszi ezt a szerző:

"[az MTA] körül néha az a látszat alakul ki, mintha az elég ügyesen helyezkedő, de a kutatásban nem mindig jeleskedő egyetemi oktatók szűkebb köreinek plusz kifizetőhelye lenne."

Az MTA-tagság vagy a kutatóintézetek? Nagyon nem mindegy. De bármelyik is, miért nem néz utána számokkal, pl. az MTMT-ből, hogy ki milyen munkásságot tud felmutatni? Akár csak az általa ismert és választott területen. Nem nagy dolog, egyszer még a jelen blog szerzőjének is sikerült. Persze értem, az fárasztó. De nézzük tovább:

"[A tudományos élet szereplői] boldogan zsebre tehetik az emelést és nyugodtan tovább pancsikolhatnak a magyar >>tudományos élet<< langyos pocsolyájában; kitanítva közben a bratyizó társadalomtudósok következő generációját, akik ősztől még nagyobb ösztöndíjaknak örvendhetnek."

"[A doktori iskola felesleges órái] csak arra jók, hogy elvegyék az idejét a kutatástól és helyette megtanítsák arra, ami a magyar akadémiai közegben sokkal fontosabb: a bratyizásra." (Nem egy konkrét iskoláról írja, hanem általában. - H.Hartland)

"az egyetemi tanárok: >>kiképzik<< a következő generációt, a doktoranduszokat. Csak éppen nem elsősorban a megalapozott tudományos kutatásra, hanem az öcsibácsi-sógorkomázásra, a magyar tudományos élet kis langyos pocsolyájában való pancsikolásra."

"a rendszer alapja jelentős mértékben a lötyögés, a bratyizás és nagy átlagban a közepesnél alacsonyabb színvonal"

Kezdhetném sajnálni, hogy annak idején frissen érettségizettként - mondhatni, fenekemen a tojáshéjjal - nem követeltem az irodalomoktatás átfogó reformját azon az alapon, hogy a középiskolai magyartanáraim 75%-ával nem voltam elégedett, és elvették a kedvem a magyar szaktól. (Dehogy írnék ilyet, hálás vagyok ezért nekik azóta is.)

A Mandiner szerzőjének bizonyos értelemben teljesen igaza van. Személyes tapasztalatok alapján inszinuáló általánosítások sorát írni egy komplett rendszerről sokkal egyszerűbb és kevesebb munkával jár, mint utánanézni a dolgoknak, elgondolkodni és olyan cikket írni, amelyben komolyan vehető érvelés, esetleg még számok is vannak. Az külön szép, ha nem hobbibloggerként írja, hanem még fizetnek is neki érte, ám ez már nem a doktori képzés, hanem a Mandiner minőségi követelményeiről szól. A cikk argumentációs bravúrja, hogy puszta létezésével támasztja alá saját állításait. A társadalomtudománnyal ösztöndíjas doktoranduszként foglalkozó Bakó Beát a cikk tanúsága szerint senki sem tanította meg a reprezentatív mintavétel fontosságára, az anekdotikus bizonyítékokkal dobálózás helyett a szisztematikus adatgyűjtésre, a helyes érvelésre, de még az olyan alapvető dolgokra sem, amilyen a higgadt elemzés, az arányérzék vagy hogy a minőséget ne csak másoktól várja el az ember, hanem saját magától is.

Valóban ideje bevezetni a minőségi követelményeket a doktori képzésben. Kezdve mondjuk azzal, hogy hiszti helyett alaposan kidolgozott, jól megírt, minőségi elégedetlenkedést, színvonalas lázadást várjanak a hallgatóktól.