1

Volt egyszer úgy kétszáz évvel ezelőtt a bolognai egyetemnek egy híres könyvtárosa, bizonyos Mezzofanti. Arról volt híres, hogy több tucat nyelven beszélt, köztük magyarul is. Egy anekdota szerint - amelyet Ráth-Végh Istvánnál olvastam valahol - egy alkalommal magyar urakkal találkozott, és őket magyarul köszöntötte. A nemes magyar uraságok zavartan pislogtak egymásra, hogy miféle barbár nyelv ez, amelyet ők nem értenek. Nem tudtak magyarul.

Sajnos nem tudom, ez a történet igaz-e. De akár lehet igaz is. Akkoriban sok magyar nemes volt, aki németül - és persze mellette latinul - beszélt, a karriert és a boldogulást a bécsi udvarnál kereste, magyarul akár nem is vagy csak rosszul tudott. Széchenyi István is így kezdte, és a naplóját még akkor is németül írta, mikor már a legnagyobb magyarként emlegették. A magyar társadalom felső rétegeinek egy részét már akkor, kétszáz évvel ezelőtt is elszipkázta egy olyan, tőlünk nyugatra eső világ, amely kedvezőbb feltételeket és jobb lehetőségeket adott.

Nem tudom, ezeket a magyar nemeseket foglalkoztatta-e vajon az ország sorsa, vagy csupán tehernek érezték, hogy a barbár keleti tartományokból jöttek. Nem tudom, érezték-e szükségét, hogy a magasan civilizált udvari kollégák, bécsi urak és puccos dámák előtt finoman elhatárolódjanak a büdös, elmaradott és primitív magyaroktól, jelezvén, hogy ők nem ide, hanem oda tartoznának. Ha igen, ahogyan kései utódaik teszik, akkor nem tudom, miért kellene őket a magyar nemzet részének tekintenünk, ahogy nem tudom ezt a kései utódaiknál sem. Milyen alapon várnánk el bármely közösségtől, hogy a tagjai között tartsa számon azokat, akik nem viselkednek a tagjaiként, sőt, sokszor maguk élnek az alkalommal, hogy különb-ségüket mutogassák?

Persze utána jött egy Széchenyi, jött a reformkor, a gőzhajó, a vasút, a Lánchíd - majd, ne felejtsük el, egy levert szabadságharc, melynek végén kiváló magyarok sora végezte akasztófán, kivégzőosztag előtt, börtönben, száműzetésben, Széchenyi maga pedig elmegyógyintézetben. Van olyan is, hogy Magyarország feltámad, és van olyan is, hogy Magyarország veszít.

2

Régebbi történet az egri vár kapitányáé, Dobó Istváné. A szépirodalomból őt nagyszerű várvédő hősként ismerjük - pedig nem volt kellemes ember. Szinte folyamatosan perben, viszályban és magánháborúban állt más nemesekkel, akiknek a rovására birtokait válogatatlan eszközökkel gyarapította. Nem mintha az ellenfeleit félteni kellett volna. De Dobót sem. Gönc városának polgáraival például addig önkényeskedett, megsértve a törvényt, bebörtönözve a bírót és istállónak használva a fürdőt, míg fellázadtak ellene, de véres kézzel verte le őket. Katolikusként elszántan üldözte a protestánsokat, míg maga is azzá nem lett. (Ez előfordult akkoriban.) Állítólag szlovák rendszámos terepjárója is volt Lengyelország felé olyan titkos útvonalakon kereskedett - ma úgy mondanánk: feketén -, amelyeken elkerülhette a vámfizetést.

Az egri várat viszont, amikor kellett, megvédte. Nem egy jó állapotú Magyarországot védett, hanem egy szétszakított, félig elpusztított és megszállt országot. Nem is tudott megvédeni többet egy várnál, a török kiűzése persze akkor még szóba sem jöhetett, és Dobó győzelme után vagy százhatvan évet kellett várni, mire az ország elkezdhetett magához térni és újjáépülni. Persze az már egy másik Magyarország lett, nem az elpusztult régi. De ott és akkor, amikor szükség volt rá, Dobó megtette, amit lehetett és kellett.

Felelősségre vonták többször is a különböző ügyei miatt. A börtönt is megjárta. Vitatkozhatunk, hogy az ügyei közül melyik volt a korabeli normák szerint is csúnya ügy, volt olyan is, de az egri vár védelme biztos nem az volt. Az jó ügy volt. Az egyéb dolgaiért pedig elővették azelőtt is, azután is - de nem 1552-ben, Egerben.

Magyarország akkor a fennmaradásáért harcolt, az egri vár védelme volt az első, az egyéb dolgok várhattak. Van ilyen is. Ami késik, nem múlik. De ha késnie kell, akkor késhet. Aligha volt olyan hitvány ember, aki pont 1552-ben, Egerben akarta volna elővenni Dobó ügyeit, vagy számon kérni a többieken, hogyan harcolhatnak egy ilyen kapitány alatt. Ha lett volna, nem tudom, mit csináltak volna vele. De azért sejtem.