Volt egyszer egy soknemzetiségű kommunista ország. Névlegesen több állam szövetsége volt, ám a kommunista diktatúra miatt ez nem számított, az ország gyakorlatilag egyetlen egészként működött. A határokat részben a történelem, részben az önkény húzta meg (már ha különbözik ez a kettő), és ha valaki a nemzetiségeket színes foltokkal jelölte a térképen, azt láthatta, hogy ezek a foltok rendre átcsordulnak a határokon, helyenként pedig mozaikszerűen keverednek össze. A kommunista diktatúra idején ez sem számított, hiszen az embereket elsősorban az különböztette meg, hogy a diktatúra nómenklatúrájához tartoznak-e, vagy a köznéphez - hogy melyik náció tagjaként, persze az is számított valamennyit, de másodlagos volt.
Aztán vége lett a kommunista diktatúrának, és az ország felbomlott. Mivel a történelmileg adott belső határai mentén esett szét, a nemzetiségek elhelyezkedése rengeteg vitás kérdést vetett föl, hogy kit melyik rész is illet meg az egykori közösből. "Ez az enyém, mert az én határaimon belül van" - vélte az egyik. "Nem, az az enyém, mert az enyéim élnek ott" - gondolta a másik.
Mi lesz, ha nem tudnak, esetleg nem is akarnak megegyezni? Háború.
Ha az olvasó ebben a történetben az egykori Jugoszláviára ismer, akkor azt kérdezem: és mi van, ha most a Szovjetunióra gondoltam és a mostani orosz-ukrán háborúra? Nem lehet-e végül is ez is egy válás utáni osztozkodás konfliktusa? Csak eddig azért nem került rá sor, mert a két ország szoros kapcsolatban volt, és Ukrajnában erős orosz befolyás érvényesült. Ha viszont Ukrajna csatlakozni akar a nyugathoz, akkor az oroszok érezhetik úgy (joggal vagy nem, az most mindegy), hogy Ukrajna ezzel vinné magával az egykori közösből azt is, ami valójában az oroszoké. A Krímet, a Donbaszt, esetleg Ogyesszát, netán egész Dél-Ukrajnát avagy "Novorossziját", nézőpont és elnevezés kérdése.
Ez a poszt most nem arról szól, hogy "kinek van igaza", hanem arról, hogy "mi történik". Lehet, hogy éppen az, ami az egykori Jugoszláviával, csak harminc év késéssel és nagyobb méretekben.
Utólagos okoskodás persze, mert egészen a támadás napjáig nem hittem el, hogy háború lesz. Pont azért sem hittem el, mert Ukrajna erős és nagy ország, nem lehet csak úgy hipp-hopp elfoglalni, hatszázezer négyzetkilométer és több, mint negyvenmillió lakos, akkora hadsereggel, amelyik nagyobb, mint a támadóké. Az oroszok ugyanis csak az erőik egy részét vetették be Ukrajna ellen, az ukránok viszont a teljes erejüket bevetik a védekezésben, és még a tartalékosokat is mozgósítják. Az oroszoknak lehet valamekkora haditechnikai fölényük, főleg rakétákban, de alapjában véve mindkét ország hadereje ugyanarra a szovjet időkből örökölt technikára épül, és az ukránok a szovjet hadiipar egy részét is megörökölték, pl. a Harkovban (vagy a mai ukrán nevén Harkivban) gyártott T-64-es harckocsitípust.
Nem tudom, hogy Putyin ezt hogy gondolta, de mindegy is. Nekünk, magyaroknak nagyon rosszul jött ez, és ez volt a másik ok, amiért nem hittem el. Nem akartam. Na persze az ukránoknak még rosszabbul jött (mármint a lakosságnak, mert az ukrán politikai vezetésnek lehet, hogy pont jól), meg sok mindenki másnak is - többnyire mindenhol a köznépnek; az elit köszöni szépen, jól van.
Szóval elgondolkodtam, hogy mi a fene is történik éppen, és erre tudok gondolni, amit most írtam, már csak azért is, mert nem szeretnék beállni sem az "állítsuk meg a gonosz Putlert, ha beledöglünk beledöglötök is, de főleg akkor, ha beledöglötök" feliratú sorba, sem pedig a lelkes oroszdrukkerekébe, amelyet a Facebookon látok időnként. De meg kell mondjam, a kettő közül egyértelműen az első az ellenszenvesebb, az utóbbit könnyebben meg tudom érteni. Eszembe jut például egy videó, amelyben valamelyik liberális amerikai tévés a műsorában büszkén jelentette ki, hogy ő hajlandó többet fizetni a benzinért, hogy tiszta legyen a lelkiismerete - na ja, nyilván legalább tízszer akkora jövedelemből, mint az átlag amerikai. De erről, meg hogy hol a mi helyünk, Magyarország helye, majd később, talán.
