Este a Kossuth téren és az oda vezető utcákon millió ember gyülekezik. Senki nem szól semmit. Csak állnak némán. Meg sem kell szólalni. Mindenki tudja, miért vannak ott. Mindenki elszánt. Mindenki ugyanazt gondolja. Majdnem. A tér bal oldalán a baloldaliak és a liberálisok gyülekeznek. Az ő dühükbe vegyül némi az örömök legszebbikéből is: "Lám, ezek sem jobbak, mint a mieink!" Látszik az arcukon. De inkább nem mondják. A nemzeti egység többet ér. Különben is, akkor azt is mondani kellene, hogy "És hát igen, a mieink is elkúrták. Miattuk is vagyunk itt." A tér jobb oldalán a jobboldaliak. Az ő dühükbe csalódás vegyül. Nekik van több okuk, hogy dühösek legyenek.

Nincsenek szervezők, nincsenek szónokok, nincsenek transzparensek. Mindenki tudja: csak elrontanának mindent. Néhány prominens figura fölbukkan azért. Szanyi Tibor és Török Zsolt leragasztott szájjal járkál körbe. A szájukon lévő ragtapaszon filctollal felirat: "Méltóság és önuralom." Karsay Dorottyát riporterek rohanják meg. "What's 'no comment'?" - motyogja maga elé, majd felderülve a kamerákba mondja: "Nem nyilatkozom!" - és elvegyül a tömegben. Útközben még fogadja robin masters bocsánatkérő kézcsókját. Kicsivel arrébb Dániel Péter, táblával a nyakában. A táblán szöveg: "Ha teljesül, amiért ide jöttünk, ígérem: soha többé nem nyilatkozom politikáról!" Gyurcsány Ferenc szendvicsembernek öltözve, Orbán Viktor-maszkban sétálgat. A hátán "Elkúrtam! Sajnálom! Örökre visszavonulok!"-felirat. A mellén a maszkra mutató nyíl, alatta: "Igen, én is tehetek róla."

A tér jobb oldalán állok, mégis jól látom őket, mert átjönnek hozzánk. Nem szólnak semmit. Hozzájuk sem szól senki. Körbemennek. A tömeg utat nyit nekik. Nem bántja őket. Szabadon visszasétálnak az övéikhez.

Moraj. Az Országház erkélyén ajtó nyílik. A miniszterelnök és néhány közeli bizalmasa, miniszterek, államtitkárok, polgármester-képviselők és kormánybiztosok lépnek az erkélyen elhelyezett mikrofonok mögé. A miniszterelnök beszél, a többiek hallgatnak. "...A politikusnak nemcsak azzal kell tisztában lennie, hogy mikor és hogyan cselekedjék, hanem azzal is, hogy mikor kell félreállnia. Mikor jön el az a pillanat, amikor már nem tettekkel, hanem az idő változását szerénységgel és alázattal felismerve, bölcs hátralépéssel szolgálhatja leginkább a haza üdvét..."

A téren kitör az üdvrivalgás. Nem hallani, ki mit kiabál. A tömeg hangja egyetlen hatalmas "HÁÁÁÁÁ"-ban olvad össze. De nini, mi történik? A tömeg az erkély alá özönöl... Az emberek egymás vállára állva lépcsőt alkotnak, amely az erkélyre vezet. A körülöttem állók megrohannak és felkapnak. Hiába kapálózom, kézről kézre adnak. Hová visznek?... De uraim... Hölgyeim... Oda? Ezt talán mégse... Ez túlzás... Óriási a megtiszteltetés, de mégis... Higgyék el, én ezt nem érdemlem meg... Természetesen, ha a Haza érdeke úgy kívánja... De azért gondolják meg...

Már az erkélyen vagyok. Puha, megvetett ágyam vár ott. Hát ezt is idehozták? Milyen kedves. Igazán nem kellett volna... Ennyit fáradni miattam... Gondosan az ágyba tesznek. Becsukom a szemem. Én ezt nem akartam. Én erre nem vagyok alkalmas. A nép tovább ünnepel. Zúg a hangja: HÁÁÁÁÁ!!!

Pirkad. Felülök, és a népre nézek, ahogy üdvözöl. Az ágyam peremébe csimpaszkodik, és úgy kiabálja: HÁÁÁÁÁ! Felderülök. Jól van, kisfiam, játszunk egy kicsit, aztán megyek a munkába. Erre alkalmas vagyok. Ez az én kormányprogramom. Várj, Anya főzött nekem kávét, megiszom. Köszönöm. Mit mondasz, édesem, hogy szétesettnek látszom? Valami baromságot álmodtam. Nem is emlékszem már, csak arra, hogy jó nagy hülyeség volt. Pedig mintha egész jól kezdődött volna.