Az ellenzéki sajtó és blogok szerint rendkívüli dolog történt: március 15-én Orbán Viktor megfenyegetett, no nehéz megmondani, hogy kit is, egyesek szerint az ellenzéki pártokat és médiát, mások szerint pedig már mindenkit, aki nem fideszes. A mondat, amely valójában az ünnepi beszédben elhangzott, ehhez képest így szól: "A választás után természetesen elégtételt fogunk venni, erkölcsi, politikai és jogi elégtételt is."

Nem tudom, akik szerint ez félelmetes, most valóban beijedtek, vagy csak úgy tesznek - mindenesetre tegyük helyre a fenyegetést. Kezdjük azzal, hogy történelmi kontextusba helyezzük: Magyarországon az utóbbi évtizedekben alig történt bármilyen politikai "elégtétel", hogy erkölcsiről és jogiról ne is beszéljünk. A rendszerváltáskor megúszták a komcsik, utána megúszták a privatizátorok, az olajszőkítők, majd a tolvaj és hazudozó politikusok nagy része, a politikával üzletelő korrupt szereplők, mind a mai napig. Milyen elégtétel? Ugyan már. Néha horogra kerül egy-egy kishal, néha börtönbe kell vonulnia valakinek a második-harmadik vonalból, a politikusok időnként megbuknak, az elit és kiszolgálói néha be kell érjék a korábbi milliók helyett havi félmilliós jövedelemmel, horribile dictu néha el kell menniük dolgozni - de a legritkább eseteket leszámítva nem kell félteni őket. Márpedig a mostani félelmeket is - ahogy általában a politikai üzeneteket - az ilyen körökbe tartozó emberek fogalmazzák meg.

"Elégtétel" valószínűleg azért nem volt és nem lesz, mert az emberek többsége nem akar semmiféle felfordulást és bizonytalanságot, főleg nem azért, hogy megbüntessenek néhány csirkefogót, akiknek a helyére majd másféle csirkefogók jönnek, egyébként pedig van gondjuk elég. Ha egyszer majd valóban "elégtételt" akarunk, javaslom, pörgessük vissza az időt a rendszerváltásig, és kezdjük azzal. Bele fogunk rokkanni sajnos, de ha valaha tényleg el akarjuk kezdeni, és tisztán akarjuk elkezdeni, akkor kezdjük ott.

Van ugyanakkor az orbáni "fenyegetésnek" egy másfajta kontextusa is. Ez pedig az, hogy a fenyegetőzés mostanra normális része lett a politikának. Nem a mostani március 15-én kezdődött, hanem jóval korábban, mostanra tulajdonképpen hozzászokhattunk, három szinten is.

Az egyik szint a politikusok és médiaszolgáik fenyegetőzése. Nehéz, talán lehetetlen is volna visszakeresni, hogy mikor is kezdődött, de ami a mostani kormányzati ciklust illeti, a balliberális oldalnak egyáltalán nincs oka szerénykedni: a nyilatkozataikban és a publicisztikáikban jó ideje ott vannak a Fidesznek és Orbánnak címzett fenyegetések, a "forradalomtól" a börtönön át a lámpavasig. Ha nekik szabad fölvetni, hogy az ilyesfajta fenyegetőzés, amikor épp nem adják, hanem kapják, vajon kiterjed-e a szavazókra is, akkor nekem mint pár hét múlva nagy valószínűséggel a Fideszre szavazó állampolgárnak is szabad föltennem a kérdést, hogy a balliberálisok helyenként polgárháborús uszítással határos szövegei vajon szólnak-e nekem is. Ha szólnak, hát szóljanak, hozzászoktam, de akkor ne csodálkozzon senki, ha én is ennek megfelelően viszonyulok hozzájuk.

Ehhez kapcsolódik az eggyel lejjebbi szint, ahol úgy tűnik, hogy igen, szólhatnak. A fenyegetőzés megjelenik nemcsak a politikából élők, hanem a laikus, hétköznapi állampolgárok szintjén is. Ezt valószínűleg elég sokan tapasztalhatjuk. Mások tapasztalatait persze nem ismerem részletesen, és a névtelen kommenteket sem számítom, de annyit mondhatok: azért, amit ezen a blogon és máshol írok, az utóbbi két-három évben öt vagy hat embertől kaptam fenyegetést úgy, hogy legalább az egyikünk ismeri a másikat. Ezek persze nem komoly fenyegetések, és megvan az a szórakoztató koreográfiájuk, hogy számon kérésre a fenyegetők sürgősen visszavonulót fújnak, de régebben ilyen akkor sem volt. A neten kívül pedig egy ballib többségű munkahelyi környezetben származik hátrányom és kellemetlenségem abból, hogy nyíltan jobboldali vagyok - régen ilyen sem volt. Mondanom sem kell, egyik sem veszi el a kedvemet attól, hogy továbbra is jobboldali populistának valljam magam, sőt. Na de ha ezzel egy közönséges választópolgárnak együtt kell élnie (és úgy tűnik, hogy igen, és ez a normális, mostanra megszoktuk, és ha lesz időm, akkor majd visszatérek rá, hogy ez miért normális), akkor azok, akik politikusként, pártok embereként, szakértőként, aktivistaként vagy újságíróként a politikából élnek, ne panaszkodjanak. Viseljék csak el: benne van a fizetésükben, ráadásul sokak által figyelemmel kísért kommunikátorként komoly felelősséget is viselnek ezért a helyzetért.

Végül a harmadik szint az első kettő fölött áll: arról van szó, hogy a balliberális politizálás maga is fenyegetés. Ezt már fejtegettem a több, mint két évvel ezelőtti TLDR-posztban, és a blog nagy része azóta is erről szól (ezért is hanyagolom: nem nagyon lehet újat mondani, ritkán érdemes pár sornál többet írni, most ebben élünk és fogunk is élni még egy ideig). A balliberálisok (vagy a "kultúrmarxisták", vagy "Sorosék" - nekem mindegy az elnevezés, nem a név számít, hanem a dolog, amit nevezünk valahogy) eltörölnék azt a világot, amely számunkra ismerős és minden tökéletlenségével együtt is kedves, mert az otthonunk; és elvennék még a reményt is egy olyan világra, amelyről a rendszerváltás előtt álmodtunk és amelyet a rendszerváltás után is legfeljebb nyomokban tapasztalhattunk meg, de amelyre sokan még mindig mint vágyott, normális világra gondolunk. Ez a bevándorláspárti, multikulturalizmus-párti, a normalitás megszokott kereteit felrúgó, a globalista nagytőkével szövetkezett balliberális politizálás még a legkedvesebb modorban előadva is fenyegetés, hiszen az üzenete nem más, mint hogy eltörli a világunkat, elveszi az otthonunkat és kiszolgáltatott, alávetett idegenné tesz minket a saját egykori hazánkban. Ez a balliberális oldal a nyugati világban - abban, amelyiknek a lázongó félgyarmata vagyunk - még mindig hatalmon van, tartja magát a bekapott kisebb-nagyobb ütések (Trump, Brexit, AfD, FPÖ) ellenére is, és olyan emberek állnak mögötte és a soraiban, akik sokkal gazdagabbak, mint Mészáros Lőrinc vagy Tiborcz István, és sokkal több humán tőke áll a rendelkezésükre, mint amennyi Schmidt Máriának vagy Lánczi Andrásnak valaha is fog.

A magamfajta jobboldali szavazó számára tehát a fenyegetés a baloldalról jön, és jóval régebb ideje, mint Orbán Viktor minapi beszéde. Megszokhattuk, megszoktuk, és egyre inkább úgy tűnik, hogy ez a normalitás - a történelem nem ért véget, sőt, most pörög fel csak igazán -, de akkor hadd röhögjem ki már a ballibeket, akik az Orbán-beszédtől rettegnek.

Nem biztos persze, hogy valóban rettegnek. Sőt, a legprominensebb szereplőikről tippelném a leginkább, hogy nem, hiszen ők elég magasan és eléggé szem előtt vannak, hogy ne érje őket baj, vagy ha mégis, mindig puhára essenek, mindig legyen a hónuk alá nyúló kéz. Ők nyilván a kampánylehetőséget látták meg a beszédben, egy második "köteles beszéd" lehetőségét, hátha bejön, ahogy az első is bejött.

Nem tudom, taktikailag okos dolog volt-e Orbán Viktortól, hogy a beszédébe beleszőtt egy ilyen enyhe, de mégis fenyegető fordulatot. Ez csak a közvélemény-kutatásokból, vagy még inkább a választási eredményekből derülhet ki. Választópolgárként egyet mondhatok: Orbán ezúttal a szívemből beszélt. Nem, egyáltalán nem tetszik minden, amit a Fidesz csinál - soha nem lesz olyan párt, amelyikben minden tetszeni fog -, de Orbán Viktor most olyat mondott, amit egyáltalán nem bánok. Egyáltalán nem bánom, ha a balliberálisok esetleg tényleg fenyegetve érzik magukat - nagyon is ideje, hogy érezzék. (A Jobbik már más tészta, de rajtuk most nem igazodom ki.) Nyilván egy ilyen posztot sem taktikailag okos dolog megírni, ám erre ugyancsak egy dolgot mondhatok: leszarom. A magamfajta jobboldali választópolgár számára nem a pártok és a posztok a fontosak, hanem hogy megvédjük, ami nekünk a legfontosabb: a családunkat, a hazánkat, a gyerekeink jövőjét, és azt a normális világot, amely még mindig nagyon messze van, de amely csak addig jöhet el, amíg a puszta álmát is megvédjük. Meg is fogjuk védeni. A választás után pedig természetesen elégtételt fogunk venni, erkölcsi, politikai és jogi elégtételt is.