Marcit szépen felöltöztették a koncertre. Farmernadrágban és rövid ujjú, csíkos ingben érkezett a Szent László parkba, ahol már vagy kétszázan várták, hogy június utolsó szombat délelőttjén elkezdődjék a gyerekműsor. A hatalmas fák alatt a nagyobbacska gyerekek műanyag székekből kialakított sorokban ültek, mellettük a szüleik. Néhány gyerek a park végében felállított pódium elé is kimerészkedett. A karon vagy babakocsiban ülő kicsik és az ő szüleik távolabb, félkaréjban helyezkedtek el - körültekintő módon inkább a park templom felőli szélén, hogy a másik oldalról, a lacikonyhák előtt faasztaloknál ücsörgő vendégektől a dohányfüstöt ne feléjük vigye a szél.

Marci éppen a faasztalok mellett érkezett. Egy hatvanas, ősz hajú nő vezette kézen fogva. Ez fáradságos munka volt, mert Marci minden asztal mellett megállt, hogy vidáman összetapicskolhassa. Az asszony alig tudta őt egy-egy asztaltól finoman továbbráncigálni. Végül sikerült valahogy elvergődniük a pódium elé, a második széksor szélére, és ott leültek. Épp időben, mert a zenekar máris rázendített.

*

A Kommunikációs Főiskola csinos, harmincas adjunktusnője valamikor a nyolcadik vagy a kilencedik szám után érkezett. Nem a koncertre jött - gyereke sem volt -, hanem egy barátnőjével kerestek valami helyet, ahová kiülhetnek és beszélgethetnek. Letelepedtek az egyik faasztalnál, és nekiláttak egy-egy csirkés gyrosnak. A szomszéd asztalnál egy szebb napokat látott, negyvenöt körüli, szétdohányzott arcú, szőke nő ült. Gyorsan, kapkodva evett, és minden falat után szívott egyet olcsó cigarettájából. Az étel mellett ott hevert a nyitott cigarettásdoboz és az öngyújtó. Az adjunktusnő úgy tett, mintha nem venné észre és nem zavarná a füst. Próbált divatos szemüveget viselő, fekete hajú barátnőjére koncentrálni, aki a dohányfüstről tudomást sem véve élvezettel falatozott és közben lelkesen magyarázott:

- Szóval, csinálunk egy ilyen webes portált a nőiség új trendjeiről, és lesz rajta sokféle tartalom, elemzések, receptek, riportok, szépségötletek, meg versek és novellák és még blogok is. Eu-s doménen fogjuk regisztrálni, hogy ne csesztethessen minket a médiahatóság, meg úgy több pénzt is lehet rá pályázni. Tök sokat lehet nyerni, tök jó
lesz, és arra gondoltunk hogy te is írhatnál nekünk.

- Hát ez tök jó! Nagyon örülök, hogy szóltál! Mi ez a szar zene? - ráncolta össze a szemöldökét, ahogy kezdődött a következő szám:

Rég úgy képzeltem a faiskolát,
Hogy fatanárhoz jár sok fadiák.
Fapadsorokban ülnek valahányan,
Akár egy közönséges iskolában.

- Ja, valami gyerekműsor. Tök édi ez a sok gyerek, nem?

- Akárki akármit mond, a gyerek csak agresszív kis evőszarógép. Na jó, ezek itt egy kicsit már nagyobbak, ezekkel már lehet valamit kezdeni. De nézd azt ott a babakocsiban, az biztosan csak bömböl, eszik és szarik - Az adjunktusnő tovább mélázott: - A gyerekek aranyosak, de otthonra nem akarnék. Annak a szerencsétlennek meg jobb lett volna, ha meg sem születik - szúrta ki Marcit, aki elöl, a pódium közelében vidáman forgolódott a székén. Az ősz hajú asszony alig bírta visszafogni, hogy fel ne ugráljon.

- Ja, ez is egy tök jó téma, hogy trendi-e a gyerekvállalás, erről is írhatnál, meg arról az abortuszellenes örökbefogadás-kampányról, ami szerintem tök manipulatív és hogy ez így tökre nem oké, főleg nem ebben a túlnépesedett világban.

De fatízpercben igazi helyett
Esznek fakolbászt, isznak fatejet.
Fafiúk robognak fafolyosón,
S fakislányok tárgyalnak kuncogón.

- Hát az biztos, hogy én nem akarok szülő-, etető- és pelenkázógép lenni. Én alkotni szeretnék. Az én életem az enyém, és jogom van eldönteni, hogy mihez kezdek vele.

- Igen, írhatnál nekünk egy elemzést a childfreeness-ről, meg hogy a társadalom így tökre szülőgépnek tekinti és ledegradálja a nőket, és... Valami baj van?

*

A Kommunikációs Főiskola csinos, harmincas adjunktusnője szeretett volna válaszolni, de nem tudott. Érezte, ahogy elszorul a torka. Levegő után kapkodott - hasztalanul. Elsötétült előtte a világ. Úgy érezte, háttal zuhan egy kút mélye felé. A kút száján át néhány pillanatra még látta a fák lombkoronáját, majd a nyílás egyre kisebb lett, és végül egészen eltűnt. Sötétség vette körül.

- Helló! - szólalt meg egy hang bent, a fejében. Majd az adjunktusnő döbbenetére pár pillanat múlva méltatlankodva hozzátette: - Köszöntem, hé!

- He... helló! - hebegte a csinos, harmincas adjunktusnő, persze csupán gondolatban, mert kinyögni továbbra sem tudott egy szót sem. Még mindig nem kapott levegőt, de ez valahogy már kevésbé zavarta. Magatehetetlenül, kábán sodródott a sötétségben.

- Hogy vagy? - kérdezte a hang.

- Rosszul! Mi ez? Hol vagyok? Mi történik? Segítség! - gondolta a nő. Úgy tűnt, a hang minden kontrollálatlan gondolatát hallja, mert így felelt:

- Nyugodj meg. Beszélgessünk egy kicsit. Ha ilyen izgatott vagy, nem tudunk értelmesen beszélgetni. És nincsen sok időnk.

- Nincs időnk?! Úristen, mi az, hogy nincs időnk? Meghalok?

- Ne félj! Kérlek, beszélgess velem!

- Jó - egyezett bele a nő. Mást úgysem tehetett.

- Hogy tetszik a zene? - kérdezte a hang.

- Milyen zene?

- Hát a koncert, itt a Szent László parkban. A Kaláka együttes játszik a gyerekeknek. Hogy tetszik?

És el nem árulnák fatitkukat,
Bármily kíváncsi a fafiúhad.
De ha faestén fölkel a fahold,
A favant fölcseréli a favolt.

- Nem hallok semmit! - sikított némán a nő.

- Hogy tetszenek a gyerekek? - kérdezett tovább a hang, mintha meg sem hallotta volna - És hogy tetszik ez a szélfútta, enyhe júniusi szombat délelőtt az árnyas fák alatt?

- Nem hallok semmit! Nem látok semmit!! Mi ez?! Ki vagy te? Mi történik? - gondolta kétségbeesetten a nő. A szavak sebesebben áramlottak a tudatában, mint ahogy ki tudta volna mondani őket.

- Nem hallasz? Nem látsz? - kérdezte csalódottan a hang - Pedig én éppen azt szerettem volna tudni, milyen érzés hallani és látni. Milyen élni. Szeretsz élni?

- Én... szeretek... szeretnék... Mi történik velem? Ki vagy te?

- A falat vagyok a torkodban. Ízlem?

Talán mert nem kapott választ, a hang ismét megszólalt: - Tudod, azelőtt csirke voltam. Azért éltem, hogy élhess.

A csinos, harmincas adjunktusnő döbbenten hallgatott. A hang elérzékenyülve folytatta: - Ne haragudj, hogy megállítottalak egy pillanatra. Csak szerettem volna tudni, hogy milyen az életed. Hogy nem haltam meg hiába.

- Őrület! - gondolta a nő - Egy ostoba, szentimentális csirkefalat fog végezni velem!

Gyorsan megálljt parancsolt a gondolatainak, mert félt, hogy a hang meghallja őket. Agya szélvészgyorsan kereste a kiutat szorult helyzetéből. Úgy döntött, hogy könyörögni fog a hangnak. Az érzéseire fog játszani - a jelek szerint vannak neki. Mindenféle szépet mond majd arról, hogy mennyire szeret élni, meg a főiskoláról, ahol tanít, és hogy mennyire jó és értelmes élete van. Vagyis lesz. Lehetne... Ez hatni fog. De mielőtt nekikezdhetett volna, a hang ismét megszólalt, ekkor már egészen fátyolosan, két mondat között olykor szipogva:

- Hamarosan elindulok a gyomrodba, és akkor nem tudunk beszélgetni többet... Megtennél egy utolsó szívességet? Nekünk, falatoknak senki sem köszöni meg, hogy engedelmesen tűrjük a fogai marcangolását, a nyála marását, és egyetlen zokszót sem hallatva megyünk le a torkán - pedig a halálunkkal életet adunk. Te - te megköszönnéd nekem?... Hogy ez legyen az utolsó, amit hallok, mielőtt elmerülök gyomorsavad halálos fürdőjében...

Az adjunktusnő egyszerre akart sírni és nevetni - de tudta, hogy az életéről van szó, ezért gyorsan összeszedte magát. Érezte, hogy fogytán az ereje. Sietnie kell. Nekikezdett, ahogy csak tudott:

- Kö... khö... kööö... khöhhh!...

*

A nyállal és fognyomokkal borított, félig megrágott falat nedvesen, tompa püffenéssel pottyant a papírtálcára, amely a csinos, harmincas adjunktusnő előtt hevert a faasztalon. A nő zihálva, kivörösödött arccal, fuldoklástól könnyes tekintettel borult fölé.

- Úristen! Jól vagy? Semmi bajod? - hajolt hozzá fekete hajú, szemüveges barátnője.

Mert azt álmodják, többé sose fák,
Csupa valódi, hús-vér kisdiák.
Azt álmodják, többé sose fák,
Csupa valódi, hús-vér kisdiák.

- Nem. Nem vagyok jól. Nem bírok enni. Nem bírom ezt a bugyuta zenét. Menjünk innen.

Fölpattant, és bizonytalan léptekkel, vissza sem nézve sietett ki a parkból. Barátnője utána szaladt a táskájával.

*

A másik asztalnál a negyvenes, szétdohányzott arcú, szőke nő észre sem vette a mellette játszódó jelenetet. Oda sem pillantott. Gyorsan bekapta az utolsó falatot, majd ahogy véget ért a dal, kiszívta az utolsó, mély slukkot is a filterig égett cigarettából. Fölsietett a pódiumra, hogy felkonferálja a következő műsorszámot.

Természetesen Marci sem vett észre semmit. Végig csak a zenekarra figyelt, vidáman ingatva magát a kis műanyag székben, amely majdnem szét is roppant a nagy himbálózástól. Mikor a zenészek elbúcsúztak, vidáman integetett nekik hosszú, vékony, szőrös karjával. Marci huszonhat éves volt, egy kétéves gyerek értelmi képességeivel. Az ősz hajú, hatvanas asszony - talán az anyja? - ismét kézen fogta, és átvezette a másik pódiumhoz, ahol hamarosan kezdődött a bohócok műsora. Marcinak jó napja volt.

*

Másnap végül is a Kommunikációs Főiskola csinos, harmincas adjunktusnőjének is jó napja volt. Reggel óriási megkönnyebbülést hozott neki a negatív terhességi teszt - az előző napi rosszullét alaposan ráijesztett! -, majd estig el is készült a gyermekválallás-mentes életmódot dicsérő cikkével. A barátnője már összerakta az EU-s pályázatot, hogy másnap elküldje. Tudta, hogy nyerni fognak.