A Bölcs Boldi Bácsi tanácsai 6.

Mai vendégposztjában a Bölcs Boldi Bácsi a tőle megszokott provokatív módon a ruhatár-büfé szakokat veszi védelmébe, majd az írás végén meglepő felfedezéssel hálálja meg az olvasó kitartását.

*

Kedves Autodidakta Felsőoktatási Szakértő Barátaim, Vagyis Mindenki!

A felsőoktatás megreformálása kapcsán időről időre felmerül, hogy az ún. ruhatár-büfé szakokat márpedig meg kellene szüntetni. Bár ez a kérdés most kevésbé aktuális, mert a magyar felsőoktatás jelenleg a kötelező mindennapos testnevelés, illetve a megszűnés irányában fejlődik tovább, azért a jövőben előkerülhet újra. Ez a pióca Hartland pedig még decemberben megígértette velem, hogy írok (többek között) erről is egy posztot. Kezdjük is mindjárt egy fontos kérdéssel.


Mi is az, hogy ruhatár-büfé szak?

Ezt még nem tudta nekem senki megmondani. Volt, aki azt felelte, hogy de hát ezt mindenki tudja - sajnálom, én nem. Volt, aki definíció helyett példákat hozott (jellemzően: kommunikáció, marketing, szabad bölcsészet) - sajnálom, a példák teljességre nem törekvő felsorolása nem helyettesíti a definíciót.

Így hát kénytelen voltam elgondolkodni, mi lehet a ruhatár-büfé szak definíciója. Kettőre tudok gondolni:

1. Olyan egyetemi vagy főiskolai szak, ahol tanulás nélkül kaphat az ember diplomát. Ezzel a definícióval az a baj, hogy a fenti kérdés kapcsán tautológiához vezet. Tanulás nélkül diplomát adni vagy szerezni tisztességtelen. Ha ezt egy szakon iparszerűen űzik, az tisztességtelen. A tisztességtelen gyakorlat megszüntetendő. A ruhatár-büfé szakokat tehát meg kell szüntetni, mert a ruhatár-büfé szakok működése megszüntetendő. Ennél azért legyünk igényesebbek.

2. Olyan definíciót javaslok inkább, amely lehetőséget ad, hogy komolyan elgondolkodjunk és érdekes következtetésekre juthassunk a ruhatár-büfé szakokról. Eszerint a "ruhatár-büfé szak" olyan egyetemi vagy főiskolai szak, ahol más szakokhoz képest jóval szerényebb képességekkel és kevesebb (de azért a nullánál sokkal több) erőfeszítéssel szerezhet az ember - ennek megfelelő presztízsű - diplomát. Kétségtelen, hogy erre bizonyos szakok alkalmasabbak, bár egy megfelelően rossz vagy korrupt rendszerben a fizikus szakból is lehet ruhatár-büfé képzést csinálni, egy megfelelően szigorú oktatógárda pedig a kommunikáció szakot is megnehezítheti úgy, hogy az orvosival vetekedjék.


Mire jó a ruhatár-büfé szak?

A 2. definíció szerinti ruhatár-büfé szak (a továbbiakban a fogalmat e definíció szerint használom) teljesen tisztességesen üzemeltethető és egyáltalán nem haszontalan. Keveset kér, keveset ad - nincsen ezzel semmi baj. Senki sem fog összetéveszteni egy kommunikáció szakos BA-t egy műegyetemi villamosmérnök-diplomával. Ha egy ilyen értelemben vett ruhatár-büfé szakot egy intézményben komolyan vesznek és tisztességesen oktatnak, akkor az onnan kikerülő diplomások ha sokat nem is, de néhány hasznos dolgot azért tudni fognak - hogy a szakspecifikus ismereteket ne is említsem, középiskolás fok fölött írni, olvasni, számolni, egyszerűbb táblázatokat és grafikonokat értelmezni, utánanézni dolgoknak, bizonyos keretek között önálló szellemi munkát végezni, kulturáltan és megfelelő munkamorállal dolgozni, és persze ha kell, új ismereteket megtanulni.

Ez a semminél azért lényegesen több. Aki azt mondja, hogy egy ideális világban egy jó középiskola megtanítja mindezt, annak azt mondom: ideális világ nincs. A létező világban pedig a jó középiskolákból az "elit" és nem a ruhatár-büfé szakokra mennek a diákok. Ráadásul úgy tűnik, a munkaerőpiac a kisebb presztízsű diplomával rendelkezőket is fölveszi. Kíváncsiságból benéztem egy magyar királyról elnevezett főiskola weboldalára. Ha pár éve kérdeznek az intézményről, azt mondtam volna, hogy a ruhatár-büfé szakoknak ezt a fellegvárát be kellene záratni. Úgy tűnik, előítéletes voltam. Az intézmény már a nyitóoldalán azzal dicsekszik, hogy a náluk végzett álláskeresők 97%-a 3 hónapon belül elhelyezkedik. Ha ez igaz, akkor ezek valamit jól csinálnak. Nyilván nem agysebészeket és rakétatudósokat képeznek, de a társadalomnak nem csak agysebészekre és rakétatudósokra van szüksége. És ha mindenkit lenézünk, aki nem agysebész vagy rakétatudós, akkor kezdjük mondjuk velem.

(Egyébként tegnap este hazafelé még két másik, ruhatár-büfé szakokban gazdag főiskola reklámjával találkoztam. Mindkettő az ott végzettek jó elhelyezkedési statisztikáival csalogatta a jelentkezőket.)

Ha egy ruhatár-büfé szakos a diploma után egy cégnél excel-táblázatokat rendezget, ügyeket intéz, jelentéseket olvas és azokból a lényeget kiemelve beszámolókat ír, akkor ő az ország hasznos polgára. Dolgozik, eltartja magát, GDP-t termel, adót fizet. Hogy esetleg nem egészen boldog, mert annak idején szabad bölcsészként nem erről álmodott? Ez nem az állam és nem a felsőoktatás problémája. Ez az illető személyes problémája. Van munkája, megél (ezt nem mindenki mondhatja el magáról!), a boldogság megtalálása már egyedül az ő dolga.


Munkaerőpiaci akarnokok, csihadjatok!

Szóba szokott kerülni az is, hogy a felsőoktatásnak a munkaerőpiac igényeihez kellene igazodnia. De hát valamennyire már most is ezt teszi! A továbbtanulók nagy része nem hülye: amikor szakot és intézményt választanak, szempont a döntésükben a későbbi elhelyezkedés is. Nagykorú magyar állampolgárok, akiket alkalmasnak tartunk, hogy az ország sorsának alakulásába szavazóként beleszóljanak. Arra ne lennének alkalmasak, hogy eldöntsék, hol akarnak továbbtanulni? Számukra ez utóbbi azért is igen súlyos döntés (tehát motiváltak rá, hogy jól döntsenek), mert a felsőoktatás valójában akkor sem ingyenes, ha úgy nevezik. A hallgatónak vagy a családjának rengeteg időt, munkát, és bizony pénzt is kell áldozni a diplomáig akkor is, ha tandíj épp nincs.

A munkaerőpiac igényeinek tekintetbe vételekor számolni kell egy további problémával is. Tegyük fel, hogy a munkaerőpiac azt mondja:
- Ötszázzal több mérnök-falleológust akarok, de gyorsan!
Mit válaszolhat erre a felsőoktatás? Ezt:
- Kedves Munkaerőpiac, idén már kicsit késő lenne átírni a keretszámokat. A fiataloknak és az intézményeknek is időt kell adni a változáshoz. Például százhatvan fős évfolyamot nem úgy tanítunk, ahogy negyven főset. Esetleg új oktatókat kell fölvenni, műhely- vagy laborkapacitást növelni, meg ilyenek. Szóval jövőre növelhetjük a keretszámot, de ne öt-, hanem mondjuk hét- vagy nyolcszázzal, mert biztosan lesz némi lemorzsolódás, no meg a Kedves Munkaerőpiac nyilván szeretne majd válogatni a frissen végzettek közül. Ha ez a plusz nyolcszáz ember jövőre, 2014 őszén beiratkozik, akkor hat és fél év múlva, 2019 nyarán már munkába is állhat az igényelt plusz ötszáz mérnök-falleológus. Tetszik tudni, a képzés öt évig tart... Hogy minálunk egy változtatásnak a kimenetben hatása legyen, az legalább hat, de akár hét-nyolc év.

És ha a munkaerőpiac most akar ötszázzal több mérnököt, orvost, jogászt, akármit? Akkor elkéstünk. Azoknak ugyanis legkésőbb 2008 őszén (orvosoknak 2007 őszén) meg kellett volna kezdeniük a tanulmányaikat. Előtte egy, de inkább két évvel át kellett volna írni a keretszámokat, az intézményekben is felkészülni a változásra. Mondjuk valamikor 2006 őszén. Sajnos akkor az ország épp mással volt elfoglalva. Egyébként pedig őszintén érdekel, volt-e olyan ember 2006 őszén, aki meg tudta mondani, mire lesz a munkaerőpiacnak szüksége 2013-ban.


Több ruhatár-büfé szak = magasabb színvonal!

A ruhatár-büfé szakok létezése az egyéb képzések színvonalának megtartásához is hozzájárul. Ha pár évtizede a 18-25 éves korosztály 10%-a járt egyetemre vagy főiskolára, ma pedig (elvileg) 30%-ra törekszünk, akkor ez azzal jár, hogy az egyetemisták és főiskolások kétharmada olyan diák lesz, aki régen be sem jutott volna. Ugye nem kell magyaráznom, hogy ha egy szakra régen a legjobb ötven jelentkezőt vették föl, ma pedig a legjobb százötvenet, és közben a mai fiatalok nem lettek okosabbak, akkor ott színvonalesés lesz? (Vagy durva lemorzsolódás az első évben, de akkor az tulajdonképpen egy hosszúra nyújtott felvételi, és nem növeli a diplomások arányát, ami egyébként a cél volna.)

A felsőoktatók ezt pontosan tudják, és gyakran panaszkodnak is miatta. Ékes példája ennek az, amit Laczkovich Miklós matematikaprofesszor és akadémikus írt a tanárképzés reformja kapcsán. Számunkra most a 2. oldal 3. bekezdése érdekes, ahol ilyeneket olvashatunk: "Az egyetemi oktatók idejének, energiájának és szellemi kapacitásának túlnyomó részét egy tudatlan, motiválatlan, érdektelen, tanulásra és munkára képtelen hallgatói tömeggel való vesződés köti le. (...) Az egyetemi oktatás értelmetlen, idegőrlő és megalázó tevékenységgé züllött." (Amellett, hogy Laczkovich professzor bizonyára zseniális matematikus, ebben a kérdésben szerintem egy kicsit el van tévedve, de erről talán majd máskor.)

Nos, itt lép(né)nek be a képbe a ruhatár-büfé szakok. Ezek a képzések jellemzően olcsóak és tömegesíthetők. Egy kommunikáció szakos előadáson ülhetnek ötvenen vagy akár háromszázan, csak terem kérdése. Bizonyos készségek elsajátításához persze nem árt a szorosabb oktatói szupervízió, de ez tulajdonképpen főiskolai feladat, nem kell hozzá a (hazai viszonylatban) "legjobb" egyetemekről kutatással is foglalkozó embereket odacsábítani. Egy tudományos ambíció nélküli, de amúgy tisztességes főiskolai oktató átlagos fizetésért megcsinálja. Ha így a ruhatár-büfé szakok elviszik a felsőoktatásban tanulóknak azt az alsó felét-harmadát, akik egy komolyabb szakon a tehetség, az ambíció, a szorgalom, vagy akár egyszerűen az idő hiánya miatt (mert pl. dolgoznak mellette) nem tudnának helyt állni, akkor a (megint csak hazai viszonylatban) "legjobb" szakokra már tényleg a jobb diákok jutnak be.

Mindez persze akkor érvényes, ha tényleg a fiatalok 30%-át akarjuk valamilyen (mondom: valamilyen!) felsőoktatásban részesíteni. Persze dönthetünk úgy is, hogy mégis inkább a stadionépítés fontosabb, vagy a nyugdíjak vásárlóerejének megőrzése (miközben a pedagógusok bére épp nominálértékben is csökken), vagy éppen az, hogy 12,5 milliárdot osszunk ki érdekes cégeknek. Akit bővebben érdekelnek a felsőoktatás problémái, az célzott google-kereséssel gyorsan találhat szakrodalmat. A könnyebb olvasmányokra vágyóknak ajánlhatom a mandineres Kínai Kálmánék posztsorozatát (a klasszikus Tanévnyitó beszéddel együtt! :)), vagy Timár Gábor posztjait a Kard blogon, és persze sok minden mást.

*

Most viszont befejezem, végül is ez csak egy blog. Azoknak az olvasóknak, akik eddig bírták, hadd kedveskedjem egy igen érdekes felfedezéssel. Ezt nemrég olvastam:

"A gyenge oktatói teljesítményt egyesek teljesítmény-visszatartásnak fogják fel, ami abból következik, hogy az egyetemi és főiskolai oktatók bérviszonyai (...) folyamatosan rosszabbodtak, és nem alkalmasak már arra, hogy az értelmiségiek kulturális feltöltésére jellemző fogyasztói szokások anyagi hátterét továbbra is fenntartsák. (...) De a fő ok szerintem nem a jövedelemcsökkenés vagy a relatív pauperizálódás melletti teljesítmény-visszatartásban keresendő, hanem a kiegészítő jövedelmek, mellékállások, másodállások halmozásában, ami egyenesen odavezet, hogy a magasabb jövedelmükre koncentráló oktatói rétegek munkaidejüket szétforgácsolják, magukat pénzkereső életmódra kárhoztatva egyre inkább – már időhiány és felkészüléshiány okán is – csökken az oktatómunkájukra való odafigyelésük, és ennek az oktatás színvonala látja kárát."

Nem tudom, felsőoktatási körökben járatos olvasóim számára ismerős-e a helyzet. Egyetértenek az idézettel?

Akkor kapaszkodjanak meg: 26 évvel ezelőtt írták.