- Lám, itt vagyok. Őseim egykor büszke tartással, magasan hordott koronával viselték az idők viharait a nemesi birtokon. Aztán a jöttmentek letarolták őket. Kazánházakban, bútor- és papírgyárakban vészelték át sorsukat - és most itt vagyok én, a kései utód.
- Khm, elnézést...
- Lám, itt vagyok. Megmaradtam. De milyen áron? Alacsony polcra kerültem. A társaimat elvitték már, így nem osztozhatunk a fájdalomban. Este van, hideg van és én egyedül vagyok...
- Halló! Megbocsásson, hogy közbeszólok, de nincs egyedül...
- Hogyan?... Tessék?... Ki maga?
- Itt vagyok jó ideje, ha uraságod méltóztatna végre észrevenni...
- Ja, hogy maga. Ne gúnyolódjék. Csodálom, hogy egyáltalán meg bír szólalni.
- Mire vág úgy föl? Ugyanazon az alacsony polcon vagyunk.
- Most. Egykor viszont az én őseim büszke fák voltak. A magáéi? Legfeljebb fű.
- Miért, fűnek lenni talán szégyen? Gondolja, hogy olyan könnyű lehetett fűnek lenni a magafajták őseinek árnyékában? A fű az árnyékban örülhetett, ha egyáltalán megmaradt.
- Örült is. Akkor még mindenki tudta, hol a helye.
- A vadállatok letaposták, a fákon és a földben lakó bogarak és csúszómászók lerágcsálták.
- Ugyan, a maga őseit nem valami nemes vad, hanem legfeljebb egy tehén legelhette le. Örüljön, hogy nem tehénlepény lett.
- Mondjon még ilyeneket, és egyre jobban fogom szeretni a motoros fűrész hangját. A tehénlepény pedig hasznos. Táplálja a földet. Én pedig még hasznosabb vagyok. Ha kettőnk piaci értékét külön-külön nézzük, az enyém sokszorosan haladja meg a magáét.
- Pénzben méri az értékét? Jellemző. Maga egy amorf senkiházi. Nehéz lehet elviselnie, hogy most én adok magának formát.
- Maga csak egy üres forma. Én vagyok a tartalom, a lényeg.
- Maga riskatermék.
- Maga is termék. Ha én elmegyek innen, majd meglátja, mennyit ér valójában. A szemétdombra kerül. A történelem szemétdombjára.
- Ha maga elmegy innen, magából a legjobb esetben is csak húgy és kemény fekália lesz. Rossz esetben híg.
- És? A fekáliából trágya lesz, a trágya bekerül a földbe, a földből pedig fű nő. Tudja: örök körforgás. Én a részese leszek - maga nem.
- Haladárkám, újrahasznosításról még nem hallott?
- Ahá, szóval a modern világot megveti és mocskolja, de a vívmányait használná, ugye? Képmutató.
- Magának hiába mutat képet bárki. Úgysem lát semmit.
- Persze, mert maga eltakarja előlem a kilátást. Remélem, nem sokáig.
- Azt én is remélem. Bár tudnám, meddig kell még magát elviselnem.
- Ha legalább a meglévő szerény adottságait használná, tudná.
- Hogyan?
- Kell lennie magán egy feliratnak.
- Nem tudom elolvasni. Sajnos itt nincs tükör.
- Akkor valahol a közelben. Talán fölöttünk. Olvassa el.
- Hmm... nos... igen.
- Látja? Mi van rajta?
- Rossz hír. Jobb, ha nem mondom el. Az igazság elviseléséhez gerinc kell. Az pedig csak a fáknak van, a fűnek nincs.
- Ne szórakozzon már! Magának legfeljebb a feje van fából.
- Nos, ha tudni akarja, éppenséggel kiárusítanak bennünket. A maga piaci barátai.
- Elhiszem, hogy az magának rossz hír. Nekem a Kánaán, magának a szemétdomb. Kiderül, kinek mennyi az értéke.
- Kánaánita barátom, ha látná az értékét azon a feliraton, arra nem lenne büszke.
- Maga beszél? Magára még betétdíjat sem számolnak fel. Nem úgy, mint azokra, akiknek homok volt az őse.
- Homokosokhoz hasonlítgat? Elég volt. Máris megszabadulok magától.
- Jól van. Én is így gondolom. A soha viszont nem látásra!

*

- Mancikaaa! Gyere már ide azzal a ronggyal!
- Mi van?
- Nézzed már, ez a doboz lyukas. Kifolyott az egész tej.
- Hőőőha, úszik az egész polc. Nem csoda, hogy ezt az utolsót itt hagyták. Még jó, hogy a többit elvitték. Mingyár' föltörlöm.
- A dobozt hagyjad, majd kidobom.
- Az akciós táblát levegyem?
- Nem, az maradjon. Holnapra jön az új szállítmány.